Tudom, mostanában szünetelt a dadus napló... 
De hát az élet nem állt meg, csak azért mert nem pötyögtem le :)

Ugorjunk vissza 2 hetet. 
A gyerekektől kicsit elszabadulva bevágódtam - újfent - Londonba, ugyanis egy kedves barátom úgy döntött, hogy meglátogat. (Legalábbis ezt kamuzta, de igazából már rég meg akarta nézni Londont... Én meg ugye ingyé körbe is vezettem) Szóval kora reggel kakas szóra kipattantam az ágyból - persze Pityu - összekészülődtem, elmormoltam egy imát, hogy ne robbantson fel senki, majd felhelyeztem istennői súlypontomat a vonatra. 
Mivel kora hajnali órák jártak - 9 - ezért úgy döntöttünk, hogy megreggelizünk. Utána elmentünk chillelni egy közeli csatornához - nem, nem az amiben a kaki úszkál - majd elfoglaltuk kis szállásunkat. Ez eddig tudom elég uncsin hagnzik, az érdekes rész ez után történt. Betti barátnőmet is bevontuk a buliba, mert fiú lány egymással az olyan unalmas, mennyivel jobb két lány, egy fiúval. Meg is beszéltük, hogy találkozunk a Big Ben-nél. 
Ahogy ott állgodáltunk sóvárgó tekintettel a metró feljárót kémlelve, egyszer csak egy rakat biciklis húzott el előttünk. Először nem is tudatosult bennem, hogy mit is látok valójában, de az agyam észlelte, hogy valmi fura ezeken a bicikliseken. Aztán nem akartam elhinni, már kezdtem magam valami perverz állatnak gondolni, de aztán hallottam Tomi hangját magam mellől:
"Te, ezek tényleg pucérak?" 
Na jól van, akkor nem én flashelek mindenhova nemiszerveket, azért ez megnyugtató...
Ekkor jelent meg Betti, halál nyugodt arccal, a pucér tömeggel a háta mögött.
"Öhm figyi már... Neked amúgy feltűnt, hogy meztelen emberek kerékpározgatnak mögötted?" - csak a biztonság kedvéért érdeklődtem meg... Nehogy úgy induljunk el várost nézni, hogy baj van a szemével...
"Ja persze. Ma van a tekerj pucéran nap"
"Na tudod kit szívassál..."
"Mi van? TÉNYLEG!"
Na szóval valóban... Ez Londonban tök hétköznapi dolog. Tiszta amerikai pite... 

 A napunk amúgy kimerítően kellemesen telt, és persze nem maradhatott el zárásként Tomi megismertetése a brit ciderekkel sem. Szóval igen, szorgalmasan tesztelgettük sorra őket, egyiket a másik után, aztán könnyes szemmel búcsút intettünk Bettinek, hogy elinduljunk lefeküdni. Mármint... Aludni. 
Na igen ám, de kb 3 perce mehettünk, amikor is éreztem, hogy rajtam van a vizelési inger...
Na már most WC konkrétan sehol a közelben... Jó magyar ember ilyenkor mit csinál? Keres egy bokrot és hát megteszi, amit meg kell... 
"Figyelj, én most átsurranok a kosárlabda pálya másik felére, addig Te őrködj. Köhögj, ha jön valaki jó?" - magyaráztam a tervet útitársamnak. Nyugtázta, úgyhogy megindultam, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb növényzetet. Persze egy nyamvadt susnya nem akadt sehol, végül úgy döntöttem, elférek én egy fa mögött is, max ha kilóg a seggem majd elkiabálom magam, hogy "Azta milyen telihold van, Ti is látjátok?" Szóval épp nőiesen pisikélek egy fa tövében, amikor is látom, hogy egy faszi halad komótosan felém a távolban.
"B@szd meg... TOMI!!!" 
Magamra ráncigáltam a rongyaimat és sietve elhagytam a tetthelyet azzal a feltett szándékkal, hogy végzek Tamással... 
Háttal állt amikor odaértem:
"Miért nem szóltál, hogy jön valaki????"
"Nyomnyomnyom hm??" 
Akkor láttam, hogy Ő éppen mély kényelemben fogyasztja a vacsoráját, tudomást sem véve az én kényelmetlenségeimről... Remek... 
A Temze partján úgy döntöttünk, hogy megiszunk még 1 sört, csak hogy biztosan jól aludjunk majd az éjjel.
Sajnos Tomi +1 Joker Guinness-ét egy könyök lendítéssel kivégeztem, de vehetjük ezt revansnak a pisi dolog miatt is, sztem tök jogosan...
Teli hugyhólyaggal battyogtunk a buszmegálló fele. Az éttermeknél én már finoman pedzegettem, hogy sztem megnézhetnénk van-e itt illemhely... Khm... De hát a makacs férfi...
"Figyelj! A Tower Bridge-nél Summer Fest van. Tuti raktak ki oda pár ToiToi-t"
"Ugye tudod, hogy ez nem a Városliget? Itt kicsit máshogy mennek a dolgok"
De Tamás sajnos idegenvezetőre itta Magát, úgyhogy x lábakkal próbáltam nem becsurrantani, amikor is konstatáltuk, hogy a Summer Festen nem hogy klotyó de már ember sincs... 
"Hát Niki... Nincs mit tenni... Keresünk egy bokrot"
A férfiak olyan könnyen dobáloznak ezzel... Csak azt felejtik el, hogy Nálunk ez egy kicsit bonyolultabb művelet, mint Náluk. A lényeg, találtunk sötét helyet, ahol még bokor is volt, úgyhogy újfent élvezhettem a természet önzetlen szeretetét... Ez volt az a pont, ahol biztos voltam benne, hogy másnap az én arcképemmel lesz tele London: "Vérdíj jár a pisis, magyar nőért" 
Végül másnap nem vetettek börtönbe, és a fotómmal sem találkoztam sehol, úgyhogy ezt megúsztam.

Múlt hét pénteken kimentem a gyerekekkel a parkba, és elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam a kicsiben... Mivel épp leszokóban van a pelenkáról, ezért próbáljuk a legtöbb helyre már pelus nélkül vinni. Ez alkalommal is ez történt, a kis lelkére kötöttem, hogy ha pisi vagy kaki van, akkor szól, és megoldjuk valahol. 
Nos a gyerek az egyik percben még önfeledten játszott a többiekkel a másikban már két sötét csíkkal a combján totyogott felém.
Torzult a fejem, tudtam, hogy ez nem lehet más, csak az, amire gondolok...
"Lachlan... Bepisiltél?"
Halál nyugodt fejjel: "Be"
Remek... 
Megérkezik a gyerek elém, majd 5 mp-es késéssel a szar szag is megcsap...
Istenem! Add hogy ez csak puki legyen!!!
"Lachlan... Be is kakiltál?"
Újfent halál nyugodtan: "Be"

Szóval, mint a vert - bekakált - had elindultunk a kocsi felé... Igazából pörgettem magamban a lehetőségeimet, de nem igazán akadt jó megoldás a megfelelő eszközök hiánya végett...
"Niki... Ne aggódj! Ki tudod cserélni a kocsiban a pelusomat" - próbált vígasztalni a kicsi.
"Lachlan... Nem aggódok, mert egy darab pelenka nincs nálam..."
"Akkor csak adj egy másik gatyát"
"Adnék én, ha lenne..."
Nagy mázlimra volt egy szatyor a csomagtartóban, úgyhogy arra rá tudtam ülteni, hogy legalább a gyerekülés ne legyen tiszta retek. Kellemes 10 percet töltöttünk el körbelengve a masszív szarszaggal, majd amikor leparkoltam a kocsit a ház előtt, láttam, hogy a kicsi álomba kulázta magát.
"Óh de cuki" gondoltam ösztönösen elsőre, aztán eszembe jutott, hogy mi is a szitu...
"Lachlan... Jó reggelt! Itthon vagyunk"
Semmi
"Laaaachlan" - simizem az arcát
Semmi
"LACHLAN!!!"
Semmi
Megráztam egy kicsit.
Leesett a feje, ezt leszámítva:
Semmi.
Itt lepergett előttem az összes Vészhelyzet, néztem pulzust és lélegzést is, szerencsére életben volt a gyerek. 
Próbáltam elkerülni az elkerülhetetlent, de nem volt mit tenni... Kiemeltem a gyereket a kocsiból, elmormolva legalább 3 Miatyánkat, hogy ne buggyanjon ki a kiskábel a nadrágján, egyenesen a pulcsimon vagy a nadrágomon landolva. 
Elcipeltem az ajtóig, amit próbáltam könyökkel kinyitni, de közben a gyerek fejével be is kopogtam...
Nagy nehezen berúgtam az ajtót, és pánik szerűen kiabáltam az anyja után, aki akkor még nem értette, hogy miért érez enyhe elcsuklást a hangomban.
"Tessék Natalie! Itt a gyerek, beszart, behugyozott, ja és alszik" - majd átnyújtottam Neki másodszülött fiát. 
Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam segíteni kivakarni a gyereket a trágyából... Azt a látványt nem kívánom senkinek... Meg a szagot sem...

Azért voltak kedves pillanataink is.
Múlt hét csütörtökön például mindig az anyjuk viszi a srácokat a suliba meg az oviba. Nem volt ez most sem másképp, amikor is a kicsi közölte, hogy:
"Anyu! Én azt szeretném, ha engem ma a Niki vinne oviba"
Elmagyaráztuk Neki, hogy mivel egy helyre mennek a bátyjával, nem jó ötlet 2 autóval menni.
Szerdán én vittem a kicsit oviba. Kiszálltunk a kocsiból, megfogta a kezemet:
"Niki! Szeretném, ha te jönnél értem délután is"
"Ne aggódj kis haver! Én fogok"

A nagy ma lelkesen mesélte a vacsoránál, hogy focimeccse lesz holnap. Apuka mondta, hogy elég korán kezdődik, 8-ra már kint kell lenni, de anyuka meg az öcsike később jönnek, úgyhogy ha van kedvem, csatlkozzak.
Nagynak felcsillant a szeme:
"IGEEEN! Niki, jönnöd kell!!!! Plííííz"
Ahogy láttam a szülőket is meglepte a nagy lelkesedés, de én nem vagyok semmi jó elrontója, úgyhogy most épp azon agyalok, honnan szerezzek olyan pólót amin a gyerek feje van "Run Finn, run!!!!" felirattal...

Amúgy értek még kellemes meglepetések, például apuka egyik nap paprikás csirkét főzött, amit egy szakácskönyvből nézett ki. Nem is tudta, hogy tipikus magyar ételt rotyogtat éppen a tűzhelyen :) 

A hét elején nagyon meleg volt, és a srácok sérelmezték, hogy mindig meleg kaja van vacsorára. Felajánlottam, hogy csinálok Nekik gyümölcslevest másnap. Láttam a pánikot a fejükön, de beleegyeztek.
Másnap kiültünk a kertbe letesztelni a művemet. Már ott nyert ügyem volt, hogy rózsaszín volt a vacsora.
A kicsi konkrétan 2 kanállal ette.

Ja, a macska megette a vadonatúj epilátorom kábelét... Olyan boldog voltam...

Zajlik az élet :) Lenne mit mesélni bőven, de sajnos lassan tüzet fog a billentyűzetem, meg hagyni kell storykat a következő bejegyzésnek is, úgyhogy...

To be continued...

Szerintem a gyerek nevelésre nem lehet felkészülni...
Persze ha már van egy gyereked és megszületik a következő, akkor talán már nem amatőr zöldfülűként állsz neki a dolgoknak, de akkor sem fogsz tudni megjósolni mindent előre, mert az a gyerek teljesen más kis tészta lesz, mint az előző.
Nos én sem tudtam felkészülni, szóval a 0 kilométeremmel amikor ide érkeztem, senki sem szólt, hogy egy 3 éves gyerek mondjuk nem igazán tudja, hogy "a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk", ahogy az Ovizsaruban bölcsen megállapította az egyik kis srác.
Na már most az én "kis srácom" ezzel nem igazán tud dűlőre jutni mostanában...
Múlt héten kezdődött a dolog, amikor is felvettem és felfedezte, hogy van cicim. Elkezdte nyomkodni, majd közölte, hogy "Niki! Ez mi?"
Nem tagadom, egy kicsit azért megszeppentem...
Úgy gondoltam, hogy nem kezdek el Neki mindenféle gyerek víziót felfesteni, vagy földrajz órát tartani a női domborzatokról, esetleg elénekelni Neki a "magas hegyek között" stb... Maradtam az egyenes, őszinte válasznál. Ahogy elnéztem a felvont kis szemöldökét, meg a tátott száját, nem vagyok biztos benne, hogy ezzel sokat segítettem Neki...
Tegnap amikor szóltam, hogy ne ijedjen meg, mindjárt jövök, csak elmegyek WC-re, közölte, hogy Ő is velem jön. Mielőtt bármit mondhattam volna, már a WC mellett állt és kedvesen mosolygott. Amikor udvariasan utaltam rá, hogy gyorsan húzzon kifele, mielőtt letolom a gatyámat, közölte, hogy Ő itt marad és megnézi, hogy a lányok hogyan pisilnek... Nehezen, de sikerült kitessékelnem.
Ezt megkoronázta a mai beszélgetésünk, amikor is éppen a Thomas a gőzmozdonyos - MI MÁS? - puzzle fölött ültünk.
- Szerinted melyik darabka illik ide Lachlan?
- Niki, Neked nincs fütyid, ugye?
Kicsit kizökkentem a vonatok világából... Ezen gondolkoztál mialatt kirakósoztunk? Férfiak...
- Nem Lachlan, nekem nincsen.
- De apunak van.
- Igen, apunak van, mert Ő fiú.
- Igen, a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg fenekük.
- Tényleg? Szerinted csak fenekük van?
- Igen.
Nos, mivel úgy gondoltam, hogy a melles dologgal már elég traumát hagytam a gyerekben, mondtam Neki, hogy azért erről majd beszélgessen el a szüleivel... 
Sajnos valószínűleg ezzel csak szítottam a tüzet, mert most ott tartunk, hogy sutyiban járok pisilni, különben a gyerek ott áll a budi mellett, hogy lássa a lányoknál ez hogyan működik... 
Ha nem 3 éves lenne elgondolkoznék rajta, hogy felnyomjam munkahelyi szexuális zaklatásért :D

Most hogy bemutatták a  Wonder Woman-t a mozikban, úgy érzem, tudok azonosulni az amazon identitással, ugyanis múlt héten a gyerekeknek tanítási szünet volt, így az egész hetet együtt tölthettük, mint egy boldog kis család.
Szerencsére a szülők együttműködőek és támogatóak voltak abban, hogy ne nagyon legyünk otthon, így minden reggel meglepetés program ajánlóval készültek. 
Csütörtökön ellátogattunk a Bekonscot Model Village & Railway nevű helyre, ami olyasmi volt, mint a miniversum. Szülők szépen a kezembe adtak 25 fontot, hogy na, akkor ebből 20 a belépő, 5-öt meg váltsunk fel és a gyerekek elcsónakázhatják. A nagy izgatottan mesélte, hogy csónak modelleket lehet kormányozni és ez annnnnnyira király, hogy csak na!
Szóval minden zökkenő mentesen zajlott a kasszáig... Aztán beértünk a helyre, és míg a gyerekek a mennyországot látták én egy kib@szott pénznyelőt... 
Na de, nem akartam negatív lenni, körbe jártuk a kis mini falut, a gyerekek mindent megcsodáltak legalább ötször. Aztán megtaláltuk a csónak modelleket:
- Niki! Niki! Niki!! 
A nagy teljesen extázisba esett, már rohant is hogy dobálja az 1 fontosokat a gépbe. Gondolom nem kell mondanom, hogy hány percig tartott ki az az 5 font... 2 gyerekre...
Miután legatyásodtak a srácok, elindultunk a játszótérre, mert az ugye ingyé van. Aztán jött az ebédidő, leültünk megenni az előre elcsomagolt kis szendvicseinket. Persze remekül rá lehetett látni minden asztaltól a fagyis pultra, ahol volt minden, mi szem-szájnak ingere. Szegény srácoknak folyt a nyála egy kis nasira, de hát, no money...
- Na gyerekek! Érzitek? Tudjátok én hogy hívom ezt az érzést? "Magyar ember 2 héttel a fizu után" érzés... 
Aztán persze megesett a csóró kis fejükön a szívem, meg hát amúgy is, 1x van gyereknap egy évben, gondoltam legyen! Kaphatnak valami kis apróságot.
Aztán persze jöttek a kis kunyeráló tekintetek, hogy "Hjaaaj én annyira szeretnék felülni Thomasra" meg "Niki, én azt kívánom, hogy bárcsak játszhatnék a kalózos játékkal... Olyan boldog lennék..." meg a "Tudjuk, hogy már nincs pénzünk, mi csak odaállunk és nézzük, ahogy a többiek játszanak"...
Igazi kis lelki terroristák...
Szóval ja... Minden aprómat eljátszották... Szerencsére nem volt nálam, csak korlátozott mennyiség...
A nap vége fele, amikor már mindent 25x végig jártunk, a nagyobbik kitalálta, hogy mérjem le, hogy hány perc alatt futja körbe a mini falut. 
Fáradt voltam, melegem volt, elegem volt, úgyhogy csak megvontam a vállamat, hogy oké.
Erre a kicsi is belelkesült, hogy "Én is én is én is"
Na itt azért magamhoz tértem, majd farkas szemet néztem a 220-as betűméretű "TILOS A ROHANGÁLÁS" táblával és közöltem a gyerekekkel, hogy "Ácsi! Senki nem fut sehová"
Láttam, ahogy a nagyobbik szemébe megcsillan a gonosz kis fény és egy kis hang megszólal a fejében: "Csinálj úgy, mintha nem hallottad volna..." és a gyerek kilőtt, mint a nyíl. Persze a kicsinek sem kellett több, kurta kis lábaival követte a bátyját. 
Az első gondolatom az volt, hogy "Megölöm". A második, hogy "Utána futok". A harmadik "Fusson a f@szom". A konklúzió "Megvárom míg visszaér, lemérem mennyit futott, aztán ölöm meg"
2 perccel és 16 másodperccel később a nagy meg is érkezett nagy lelkesen.
- Finn, mit mondtam Neked?
- Hogy ne fussak?
- ÍGY VAN! 
- Amúgy mennyit futottam?
- 2 perc 16 mp
- Tényleg? Váó!
- Igen, gyors voltál. DE ez most nem lényeg! Hol az öcséd?
- Nem tudom?
- Akkor most megkeressük és megyünk haza, mert rosszak voltatok.
Persze rá lehetett látni az egész kis városra, ergo láttuk hol a kicsi, na de akkor is! Meg kell tanulni ki a főnök! Úgyhogy összegyűjtöttem Őket és persze nem mentünk haza...
De száműztem Őket a játszótér területére. 
Laza délután fél 5-kor sikerült megindulni a kocsihoz, ahol egy gyönyörű 25 fontos büntetés várt...
Jegyezzétek meg, ahol szaggatott vonal van, ott 2 óránál tovább nem parkolunk! 

Pénteken a Hughenden Manornál voltunk. Itt is nagy park, kúriával a közepén. Ebédhez a nagyobbik talált egy remek helyet a domboldalban. Elfogyasztottuk a szokásos kis szenyákat, majd a nagy közölte, hogy Ő lefut a lejtőn. Mondanom sem kell, egyből horror képek lepték el az agyamat, ahogy arccal előre felszántja a domboldalt...
- Inkább feküdj le és gurulj - ajánlottam Neki.
Annyira nem volt meredek a lejtő, hogy fekve bármi történjen vele.
Szerencsére gurulva nem voltak annyira bátrak, mint futva, úgyhogy óvatosan hemperegtek lefele az öccsével, én meg röhögtem rajtuk. Egyszer csak a nagy rám néz:
- Niki! Most Te!
Lesek rá bambán, hogy vak, vagy nincs tisztában a fizika törvényeivel? Mert ez a test, ha egyszer megindul... 
- Haha! Biztos nem...
- Naaa, ne már!!! 
- NIKI! NIKI! - kezdték el skandálni az öccsével.
Na banyek! Most legyél nagy lány!
Végül is én találtam ki ezt a gurulós marhaságot... Ügyes kis lány! Jobb kezemmel megveregettem a bal vállamat... Nem volt mit tenni... Guruljunk... Félszegen leheveredtem a domb tetejére, majd vetettem egy utolsó "légyszi ne akarjátok, hogy ezt tegyem" pillantást a kölykökre, de láttam a szemükben, hogy nincs kegyelem...
Élemre fordultam és go! Mondanám, hogy élveztem, de nem... Persze tiszta kosz lettem, lehorzsoltam a karomat 5 helyen, mert az ilyen mókát ugye pólóban kell művelni... De a gyerekek szemében legalább hős voltam...

Tegnap a nagy énekelget egy Ed Sheeran számot: lalalalala SZEX lalalalala
Felkapom a fejem... Nagyban gondolkozok, hogy vajon tényleg azt mondta, hogy szex, vagy csak a nemi élet teljes hiánya hallatta velem a szót?
- Finn... Azt mondtad, hogy szex?
- Igen! - látom, hogy pánik ül ki az arcára - Miért? Az valami durva? 
Hááát most ezt, hogy is mondjam Neki? Lehet az is! Attól függ, ki hogy szereti... Nézd meg a szürke 50 árnyalatát. Én jófej au pair vagyok, úgyhogy minden ilyet a szülőkre bízok. Így csak annyit mondtam Neki, hogy nem, ez egy természetes dolog.

Ma a kicsi nézi a körmömet:
- Niki! Tetszik a körmöd.
- Óh köszönöm!
- Pink?
- Igen.
- Nagyon csinos
Azt hittem megzabálom :D

Az a jó, hogy a gyerekek mellett nehéz unatkozni... Sajnos ezzel az immunrendszerem is tisztában van, mert MEGINT BETEG vagyok! Hihetetlen.
A slusszpoén, hogy elmentem orvoshoz, nagy nehezen rászántam magam, majd közölte az asszisztens, hogy köhögéssel rossz helyen járok, a doktor úr ilyenekkel nem foglalkozik, kérjek rá valamit a gyógyszertárban. Szóval igen, itt a köhögés az semmi :D A gyengék betegsége, azok meg hadd hulljanak :)

Jó tudni, hogy ha valaki ellátogat ide Angliába, elég jó esélyekkel indul, hogy egy nagyon fasza taknya, nyála egybefolyik megfázásos szuvenyírrel térjen haza. Mivel az időjárás itt terhes nőként viselkedik, és olyan szeszélyes, hogy hol lerohad rólad a gatya, hol meg befagy a popolód, ezért igen könnyű lebetegedni.
Nos hát hiába éreztem magam sokáig különlegesnek, rá kellett jönnöm, hogy a rityirotyi immunrendszeremmel bizony speciális képességeim maximum abban mutatkoznak meg, hogy míg más tüsszög és fújja az orrát az itteni idő miatt én majdnem beledöglöttem 3. héten abba, hogy megfújt a szél.

Persze a hétvégére már le volt szervezve, hogy VÉGRE elhagyom a szobámat, sőőőt, még a kis falumat is és meglátogatom a barátnőmet Londonban. Szóval nem volt az a francos vírus ami engem visszatarthatott volna attól, hogy meginduljak a szociális élet hívogató fénye felé.

Bepakoltam a táskámat, tudjátok csak a szokásos: fogkefe, pénztárca, iratok, ajakápoló, köptető, c vitamin, orrspray, fájdalomcsillapító, influenza tüneteit enyhítő tabletta, strepsils... Semmi extra.
A szombat olyan jól alakult, hogy miután sikeresen berúgtunk 2 pohár vodka narancstól, elröhögcséltük az időt, és elfogyott a jegy a bulira ahova készültünk volna indulni... Miután eltelt 2 óra azzal, hogy másik helyet keressünk, majd kb még 2 azzal hogy felöltöztünk, sminkeltünk, tusoltunk stb. ott tartottunk, hogy hajnali fél 1. Ez ugye nem nagy szám otthon, de itt 3-kor vagy tán max 3:30-kor zárnak a klubbok. Így aztán - mivel nagyon benne voltunk az énekelgetésben - inkább otthon maradtunk, majd öregesen nyugovóra tértünk. 

Még előző este pityókás állapotunkban tök jól kitaláltuk, hogy másnap klipet forgatunk Londonban és minden látványosságnál énekelgetünk egy kicsit. Ez akkor tök vicces volt. Másnap miután totálisan józanul, ép ésszel végiggondoltuk a dolgot, persze rájöttünk, hogy ez KU*VA JÓ ÖTLET!!! Szóval el is indultunk és miután végig jártuk a várost megszületett eme csodás remekmű:

Nos a vonaton már szinte láttam, hogy oscar díjat kapunk majd az alakításunkért, de minimum autogrammért fognak sorban állni. Aztán hazaértem, lecsitult kis testemben az adrenalin és rájöttem, hogy "Azta rohadt, de szarul érzem magam" Persze az alvás mindenen segít, UGYE? Szóval lefeküdtem és másnapra még szarabbul voltam, de nem volt mit tenni, jött a hétfő, várt a munka. Szerencsére nem kellett korán kelnem és a gyerek is tekintettel volt rám, így bár zombi üzemmódban, de végig csináltam a napot. Éjszaka felriadtam arra, hogy valószínűleg perceim vannak hátra és elpatkolok... Nyelni alig bírtam, köhögtem, minden bajom volt, folytak a könnyeim, Ég Veled Szép Világ! Nikolett balra el... 
Nos gondolhatjátok, hogy mivel megszületett ez a bejegyzés, csodás mód túléltem a dögrovást és mivel bika az immunrendszerem - pffff - szerda környékére kb túl is voltam a nehezén. 

Ebben lehet, hogy az is segített, hogy elérte a nyár Angliát is.
Szerdán miután elvittem a kicsit oviba, rájöttem, hogy lerohad rólam a hosszú nadrág, ezért amikor délután mentem érte, már egy kék ruhácska volt rajtam. Amikor a gyerek meglátott az ajtóban, rám nézett, felhúzta a száját és csak ennyit mondott:
"Hee... Miért ez van rajtad?" 
"Azért mert baromi meleg van kint... Nem tetszik tán?"
"Hát... Nem a kedvencem..."
Pfff az anyád úristenit! 3 évesen... Nem a kedvence...
"És mégis melyik a kedvenced?"
"A batmanes pulcsidat szeretem"
Ahha... Én is... Főleg 40 fokban... A fekete, bélelt, kapucnis pulcsi pont ideális öltözet lett volna. Nem is értem miért nem azt vettem fel... 

Este vacsoránál tök csönd, mindenki mélázik az élet nagy kérdésein. Kicsi komoly arccal nézi az apját, majd egyszer csak nem bírja tovább, kibukik belőle a nagy kérdés:
"Apa Neked fütyid van?"
Anyuka majdnem belefulladt a krumplipürébe úgy röhögött, apukának dülledtek a szemei és csak annyit kérdezett:
"Mit mondtál fiam?"
Gyerek totál komolyan, egyre türelmetlenebbül:
"Azt, hogy Neked fütyid van apaaaa???"
Apuka rám néz, majd anyukára, nyel egyet, megköszörüli a torkát, majd büszke férfiként válaszolt:
"Igen fiam, fütyim van"
Gyerek összeszűkült szemekkel, bólogatva raktározta el az infót, majd nyugtázta:
"Akkor jó, mert nekem is"

Tegnap reggel nézzük a kicsivel az egyik gyerek mondókát youtube-on, ahol is egy rakat állat utazgat a buszon. Az oroszlánnak azonban hamar le kell szállnia. Miután a gyerek ezt meghallotta, nagy szemekkel, rémülve rám nézett és felkiáltott:
"Haza kell mennie, mert otthon van a felesége és mérges lesz ha nem siet"
Elröhögtem magam:
"Miii? Ezt honnan veszed? Szerinted a feleségek ilyen szigorúak?"
"Igen! A feleségek nagyon szigorúak"
Hát kispofám... Ha 3 évesen ezt gondolod, mi lesz Veled 30 év múlva?

Egész jól telt együtt a napunk, de azért délután megérkezett a hiszti vonat... Közölte, hogy Ő bizony egy csokitojás és egy joghurt után, még egy joghurtot letolna. Mondtam Neki, hogy elég cukrot vitt be a kis szervezetébe, nem célom, hogy diabéteszes legyen.
Persze jött az "I want an other yoghurt RIGHT NOW!!!" 
Elmondtam Neki, hogy mivel bőg is meg követelőzik is, biztos, hogy nem kap semmit...
"I WANT AN OTHER YOGHURT!!!"
Amikor már huszonötödjére kiabálta, vissza kiabáltam Neki, hogy:
"I WANT A UNICORN"
Gyerek ledöbbent, néz rám tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal, majd elkezd nyekeregni és félve de újra elismétli:
"I want an other yoghurt"
Válaszom ugyanaz: Én meg egy unikornist.
Gyerek hisztizése átment röhögésbe, úgy röhögött el is felejtette, hogy mi volt a baja.

Pénteken úgy döntöttem meglepem Őket egy kis magyar kajával, úgyhogy neki is álltam a jó kis húslevesnek meg a töltött cukkininek. Olyan jól sikerült, hogy bár megkérdezték, hogy egy hadseregnek főztem-e, mikor vasárnap másnaposan máztam haza a fél karomat odaadva egy kis húslevesért, már egy csepp sem maradt a hűtőben...
Amúgy a kedvenc részük a csont volt a levesbe, a gyerekek még sosem cupákoltak, úgyhogy nagy élmény volt Nekik. 

Ma egyszerre két gyerek zúdult a nyakamba, mert hogy szünet van a suliban meg az oviban. Reggel egy kisebb pánik rohammal ébredtem, hogy hogyan fogom ezt megoldani.
Nos jelentem, túléltem a napot, és bár eddig szent elhatározásom volt, hogy konditerembe fogok járni, ma bebizonyosodott, hogy KVA FELESLEGES!!! 2 órát ugráltam a gyerekekkel a trambulinon, előtte foci, utána meg 3 órás séta... Well... Hulla vagyok.
Meg pár hajszállal rövidebb, mivel a kicsi úgy gondolta jó buli belemarkolni a hajamba és tövestől kitépni... 

Szerencsére a hétvégén ismét Londonban jártam - ezúttal eljutottunk bulizni is, annak ellenére, hogy sikeresen otthon hagytam MINDEN iratomat-, majd hétfőn - mivel bank holiday volt - kirándultam egyet Oxfordban, így sikerült lelkileg feltöltődnöm. 
Ennek köszönhető, hogy nem azt a 10 szál kitépett hajamat szorongatva ülök egy sarokba, arccal a falnak és sírok, hogy hol siklott ki az életem :D

Hozsanna és háromszoros hip-hip! Visszakaptam a pénzem az Appletől, szóval végül mégsem Pikachu Cashért dolgoztam múlt héten :D Yeeeeah!! 

Amúgy az előző hét... Fantasztikus volt.
Nem tudom, hogy lehetséges-e a férfiaknál, hogy 3 évesen bekopog a menopauza, de én nem zárnám ki az esélyét... 
Szóval a kisebbik VÉGIG hisztizte mind az 5 napot. Azért nem 7-et, mert szombat, vasárnap nem volt itthon...
Ezek közül az egyik legnagyobb élmény szerdán ért, amikor is úgy indította a reggelt, hogy nyugodtan dugjam fel magamnak az oroszlános pulcsiját, mert Ő bizony Superman kosztümben fogja elhagyni a házat.
Really?
Anyuka rábólintott, szóval én és a mini Superman elindultunk a játszócsoportba. Kicsit aggódtam, hogy majd hülyén néznek rá, de amikor beléptünk a csoportba 3 hercegnő, 1 béka és 2 szuperhős fogadott... Szinte már ÉN éreztem magam kínosan, hogy otthon hagytam a Batman maszkom....
Menetrend szerint 11:30-kor beültettem a gyereket a kocsiba, hogy na akkor uccu home, nagyban énekelgetünk, nevetgélünk, amikor is megcsap AZ a szag... Na öcsém... Te aztán tudod, hogy nyírd ki a pillanatot....
Próbáltam a szarszaggal a háttérben lelkiekben tréningelni magam, hogy kénytelen leszek kicserélni a pelenkáját így ebéd előtt...
Na most a pelenka csere az inkább harc, mint sem gyors program...
Elkezdtük a szokásos játékot:
- Van kaki a pelusban?
- Nincsen!
- Akkor mutasd meg szépen!
- Neeeeem!!!!
- De igen!
- Neeeeeeeeeeeeem!!!!
(Itt azért megjegyezném, hogy Batman sosem szarna be... De Supermantől ennyit várhat az ember...)
Szóval elég durván elkezdtem átmenni Rumpelstiltskinbe, és mindenféle ajánlattal próbáltam elcsábítani a kiskölyköt, mire végül sikerrel jártam. Örömöm azonban nem tartott túl sokáig, ugyanis szemöldök felvonva nyugtáztam, hogy ki kell hámoznom a gyereket az egész kezeslábasból, hogy ki tudjam cserélni rajta a bugyeszt... 
Tudtam, hogy ha erre Ő is rájön, itt bizony balhé lesz...
Hát, így legyen ötösöm a lottón... Amint elkezdtem kigombolni hátul a ruháját, startolt a hiszti vonat... 
- Nyugodjál meg apukám, ha tisztába tettelek, visszaveheted a Superman ruhádat.
- Ez nem ruha!!!! EZ KOSZTÜM!!!!
Jaj hát én kérek elnézést, ne haragudjál! Tőlem az atyaúristent is Magadra húzhatod, csak legyünk már túl ezen... 
Nagy nehezen, de sikeresen teljesítettem a missziót...

Délután - mivel kivételesen szép idő volt - kivittem a srácokat a parkba. A nap sütött, a nagyobbik sietve kirohant a zöld fűre, hogy a többiekkel focizzon, majd a kicsi is szaladni kezdett, barna kis fürtjei lobogtak a szélben - Óh milyen kis aranyos - aztán a kutyaszaros kukánál megállt, rám villantotta durci kis pofiját és elkezdett hisztizni. 
WTF?
Odabattyogok, kérdezem Tőle, hogy What's up little buddy? Mire gyönyörű brit stílusával elküldött a jó büdös pics@ba... Csak pislogtam, meg kapkodtam a levegőt, hogy "WHAT?"
Közölte megint, hogy húzzak onnan.
Na idefigyeljél kicsi Superman! Én már diplomás, dolgozó nő voltam akkor is, amikor Te még a csattogós kutyádat - ja az van Neki, nem lepke - húztad Magad után! Sőt! Most is ez a helyzet! Szóval Te velem így biztos, hogy nem beszélsz, vili?
Na hát, ez nem annyira jött be Neki, mert úgy ordított, mint akit éppen nyúznak...
Ránéztem az órámra, aztán Ő rá, majd közöltem Vele a tény állást: Van még 2 órám, szóval nyugodtan csinálja, ha ettől jobban érzi Magát.
Látom, hogy bootol a kis agya... 
- Jobban érzed Magad ettől a raplitól?
- Nem...
- Akkor miért csinálod?
Erre fogta Magát és elszaladt a játszótérre, "ne gyere utánam"-ot kiabálva.
Príma... Legalább a kuyakaksis kukát magunk mögött hagyhattuk...
A játszótéren újabb kis műsort nyomott le... Mondtam Neki, hogy ha ennyire szabadulni akar tőlem, hagyja abba a bőgést, és akkor kimegyek a játszótérről és leülök a padra. Gyanakvóan nézett, de abbahagyta. 
Great!
Kimentem, leültem. Látom, hogy dobálja Magát a fűben... 
Aztán amikor rájött, hogy nem kap Oscart az alakításáért, de még a figyelmemet sem sikerül elnyernie, abbahagyta és sikerült Neki relatív normális gyerekként viselkednie a továbbiakban.

Olyan csodásan teltek a hétköznapok, hogy a szülők matrica rendszert vezettek be a kicsinek. Minden nap kap egy levonót, amikor nem úgy jövök Vele haza, hogy agyf@szt kaptam... 10 matrica után jár egy apróság - vagy egy csoki, vagy egy kisautó, amit kitalál.

A hét egész nyugodalmasan telt egészen máig, amikor is vacsora előtt 1 órával a nagyobbik közölte, hogy éhes. Hát fiam sorry, de vacsora előtt egy órával már nem eszünk... Max gyümölcsöt.
Nagy kiszalad a konyhába, és kikap a szekrényből egy mini csokitojást. Nagy szemekkel néz rám:
- Csak ezt az egyet, plíííííííz!!!
- Hmm... Ki a legjobb au pair a világon?
- Niki
- Jó és most mond, hogy szeretsz.
- Szeretlek
- Óóó hát én is Téged! Nesze itt a csoki, lásd kivel van dolgod!
Kicsi persze egyből jött, hogy Ő is éhes!
- Rendben... Akkor gyümölcs?
- Neeeeem!!! Csokiii!!!
Felajánlottam Neki is a tojást, amit a bátyja kapott, gondoltam így korrekt a rendszer.
- NEM! Csokis kekszet akarok!!!
- Hát azt nem kapsz, mert mindjárt vacsora. 
- ADJ CSOKIT!!! MOOOOOST! 
Éééés kezdődött a toporzékolás.
- Mit mondtál?
- CSOKIT AKAROK! MOST AZONNAL!!!
- Rendben. Akkor mivel így beszélsz velem és még bőgsz is, nincs csoki.
- DE IGEN!
- Nem.
- DEEE!
- Azt mondtam nem.
Aktív ordítva bömbölés következett kb 2 percen keresztül. De mint korábban már mondtam Neki, én ráérek...
Apuka leballag, hogy mi a helyzet? Látja, hogy a gyerek fika buborékkal az orrában, ökölbe szorított kézzel, csukott szemmel ül a földön és bőg. Mondtam apunak, hogy csokis kekszet akart én meg nem adtam Neki, mert vacsora lesz hamarosan. Apuka ránéz a gyerekre:
- Ha Niki azt mondta, hogy nincs csoki, akkor nincs. És mivel nagyon rossz fiú voltál, most szépen felmegyünk anyához és elmondjuk Neki, mit csináltál. 
5 perc múlva anyuka jön le a kicsivel, kicsi odaáll az ajtóba, nagy krokodilkönnyeket hullajtva:
- Soorry...
(Anyuka háttérből: Kitől kérsz bocsánatot?)
- Sorry Niki....
(Anyuka a háttérből: Miért kérsz bocsánatot?)
- Sorry Niki... I was brühühühühühü
Kispofám úgy sírt, hogy semmit nem értettem abból amit mond, de nagylelkű voltam és megbocsátottam. 

Ahogy ott ült az ölemben, azon gondolkoztam, hogy vajon a menstruáló nők is ilyen stílusban nyilvánulnak meg a ciklus előtt? Mert ha ezt tolom én is akkor ezer bocsi az érintettektől! :D

Tegnap megkérdeztem a kicsit, hogy miért nem hajlandó ráülni a WC-re, mire ez volt a válasz:
- Mert nem fér rá a nagy, zsíros seggem.

Megemlíteném még a múlt hétvégét, amikor is a család elutazott így kettesben maradtam a 10 hetes kismacskával. A szülők előre szóltak, hogy szeret ágyban aludni, szóval van rá reális 99,99% esély, hogy velem akar majd szunyálni... 
Szombaton amúgy semmi gondom nem volt, egészen este 10-ig, amikor is tudatosult bennem, hogy tök egyedül vagyok, egy 2 emeletes házban... 
Fogtam, végig mentem a földszinten, minden függönyt elhúztam, de valahogy nem nyugodtam meg... Az egész lakás úgy világított, mint a Titanic, de azért be voltam fosva rendesen, úgyhogy leültettem a macskínót és szépen elmagyaráztam Neki, hogy mi a terv:
- Na Cica! Mivel Te jobban hallasz meg látsz is mint én, ezért a Te feladatod lesz őrködni. Ha úgy hallod, hogy valaki bejött, kacsints kettőt! Várj az nem jó, mert arra nem kelek fel... Szóval a puha kis mancsoddal kezdj el bökdösni vagy valami ilyesmi.
Én láttam rajta, hogy megértette a tervet, úgyhogy elindultunk lefeküdni. Valami azonban félre siklott a kis fejében, mert amikor befeküdtem az ágyba, hozzám bújt és elkezdett dorombolni. Ez kb 5 percig, tök cuki volt, de fél óra után, már kicsit kezdett zavarni, hogy kerreg a macska... Kerestem rajta a némító gombot, de nagyon jól el van dugva... Miután valami csoda folytán elcsendesedett, végre én is elkezdtem álomba merülni. Sajnos elkövettem az a hibát, hogy megfordultam, így a macsek felébredt és oldalt váltott Ő is, mert hát olyan nincs, hogy Ő legyen a nagy kifli... Nyakig be vagyok takarózva, macska felmászik a vállamra, majd elkezdi dagasztani a pokrócot. 3 perc után elképzeltem magamat kívülről, ahogy a macska wellness masszázsban részesít és konkrétan úgy elkezdtem röhögni, hogy leráztam a macskát magamról. A viháncolásom addig tartott, amíg arra nem eszméltem, hogy a kis hálótársam beletolatott az arcomba... Majd felmászott a fejemre... Aztán inkább befeküdt az állam alá... Nem inkább vissza a fejemre. Igen a hajamban tök jó lesz aludni...

Miután befészkelte Magát a hajam, a pokróc és a párna közé gondoltam végre itt az alvás ideje... Épp Álomország küszöbét készültem átlépni, amikor is macski elkezdett horkolni... 
Véreres kis szemeimmel és egy "Nem igaz b@szd meg"-el meredtem rá, de ez Őt egy cseppet sem zavarta. Elkezdtem igazgatni a kis fejét, hátha valamelyik pózban abbamarad a szörcsögés... Végül sikeresen megleltem eme nemes testhelyzetet.
Véééégre! Alvááás....
Hajnali 4:36-kor érzem, hogy "Áucs". 
WTF?
"ÁÁÁÁUUUUCS"
Cicmók úgy gondolta, hogy játék idő van, szóval elkezdte levadászni az ujjaimat. Amikor kinyitottam a szemem és morcosan rászóltam, hogy "Fejezd be hülyegyerek!" válaszképpen ráugrott az orromra... 
Szóval ja, valahogy így telt az éjszakánk kettesben... 
Ja és igen... Tök jó volt arra ébredni, hogy a macska így néz rám:

 Egy biztos, nincs időm unatkozni...
Mégis, ami fáj a kis lelkemnek, hogy egyedül vagyok. A szociális életem egyenlő a nullával. A legjobb barátom egy macska és egy 3 éves kis hisztérika... Szóval kb így érzem magam:

Próbálok ismerkedni, csak az a baj, hogy nem sok lehetőségem van rá. Most melyik anyukát hívjam el egy sörre este? 
Interneten, ha nem szexre keresel valakit, akkor kb esélyed sincsen...
Már azon gondolkoztam, hogy haver koldus leszek. Kiülök egy táblával a sarokra, hogy "barátokat keresek".
Mondjuk az egyetlen kisboltban itt a faluban, ami egy Spar, már ismernek. Mindig előre köszönnek, múltkor külön kasszát nyitottak nekem... Yeeeah
Tudom, hogy igazából még csak 3 hete vagyok itt, és türelmetlen vagyok, de nem értem az emberek miért nem látják, hogy mennyire jófej vagyok? Felfoghatatlan...

Szóval elstartolt a második hetem itt Great Kingshillben. 
Már nem ébredek fel reggel 6-kor 220-as pulzusszámmal, hogy "Úristen!!! Egész nap kisautóznom kell!" bár bevallom amint meglátok egy matchboxot, tikkelni kezd a szemem...

Nem tudom, hogy rendeznek-e olimpiát kisautó tologatásból, de ha igen, rohadjak meg, benevezek! 
Sztem simán megnyerném... A kicsi remek edző. Múltkor például rám szólt, hogy mi az, hogy én állva kisautózok? Szépen négykézláb toljam azt a guruló kis fost, mert ezt így kell játszani! Hiába próbáltam elmagyarázni Neki, hogy én 5x akkora vagyok minden tekintetben mint Ő, meg hát már az izületeim sem a régiek, ez a gyerek nem ismer könyörületet. 

Kezdem megtanulni az összes telibevert kisvonat nevét a Thomas a gőzmozdonyból, ugyanis komoly megrovást kapok, amikor fingfogalmam nincsen hogy hívják a 3. ugyanolyan kék gőzöst. Mellesleg ha valakinek esetleg van valami kapcsolata a rajzfilm alkotóihoz, kérdezze már meg a nevemben, legyen olyan kedves, hogy MIÉRT NÉZNEK KI UGYANÚGY AZOK A NYAMVADT VONATOK???? Edward, Thomas és Gordon ugyanolyan kék színű, teliholdfejű. Percy, Harry és Oliver ugyanez csak zöldben. Én nem is értem... A gyerek meg keni-vágja fejből....

Valamelyik reggel kómás kis szemekkel imbolygok lefele a lépcsőn, és meglepetten konstatálom, hogy nem Pokémont néznek a TV-ben. Meg is ijedtem hirtelen, hogy betegek vagy nem is Ők ülnek a szobában, hanem UFOk, de szerencsére nem így történt. Rájuk nézek, tág pupillákkal zombulnak a Cartoon Network-re, apuka meg felvont szemöldökkel néz rám, hogy most nézzem meg, mekkora marhaságok mennek ezen a csatornán. Nos a CN már az én gyerekkoromban is elég beteg volt, na de azon a reggelen ami fogadott... Én nem tudom ki tudja mi az a GUMBALL, de itt azok érezzék Magukat szerencsésnek, akiknek fogalmuk sincs miről beszélek. Te Úúúúristen... Sztem 10 perc alatt úgy 100 pontot zuhant az IQ-m. Beszarás...

Apropó ha már beszarás... Előző héten ülök a szobában, épp nem igen volt mit tennem, apuka békésen főzöget a konyhában, anyuka meg fent az emeleten a nagyobbikkal játszott. Egyszercsak jön a kicsi tüsténkedve, hogy Ő most elviszi a konyharuhát, mert takarít. Elment és akkor kezdtem el gondolkozni, hogy "he?". Ez a szó, hogy takarítás nem igen szokta elhagyni gyerek száját... Hmm... Itt valami gyanús. Abban a pillanatban apuka pánikkal átitatott hangon ordít fel, hogy "MOOOOOOOOM". Anyuka szalad, úristen mi történt, a kicsi már tudja, hogy gáz van ha apu anyuért kiált így Ő is sírva fakadt, én meg mint a katasztrófa turista nézem a pálya széléről, hogy a kicsi odarottyantott a konyhába apuka háta mögé a játszószőnyegre, majd gyönyörűen "feltakarítom" címszó alatt szétkente. Ez az a pillanat, amikor nem tudod, hogy sírjál vagy röhögjél... 
Amúgy vicces, hogy az apuka valahogy, ha kakiról van szó, mindig "anyut" kiált. 
Mondjuk valahol megértem... Múltkor amikor anyukával pelust cseréltünk a gyereken a kissrác már azelőtt befogta az orrát, hogy lehúztuk volna róla a gumibugyit. Hát jól tette, mert olyan biológiai fegyvert nyomott a gatyájába, hogy szerintem az a szag győzelemre vihettte volna a németeket a II. világháborúban...

Amúgy tegnap nagyon szuper napom volt! Nyugalom és béke honolt kis otthonunkban, jó idő volt - mármint Angliához képest - így a szülők megengedték, hogy suli után kivigyem a parkba a kölyköket. Gondoltam "ez az"! Ott majd milyen jól lefárasztják egymást. Na hát a naggyal nem is volt gond, focizott végig, na de az XS-es... Persze, hogy Ő volt a legfiatalabb a játszótéren... Szóval követtem mint egy árnyék, nehogy kamikazésat akarjon játszani... Úgy 10 perc után hozzá csapódott egy 6-7 év körüli kislány, aki látszólag nagyon jól elvolt a poronttyal. Aztán elkezdődött a bujtogatás. Kislány felültette a hintára - persze nem ám a 3 éveseknek valóra, hanem aminek se háttámlája se előrácsa SEMMI csak egy ülés - mutogatta Neki, hogy ugorjon ki belőle, én meg a hajamat tépve mutogattam Neki, hogy meg ne próbálja! Aztán a kislány bevitte valami nagyon szuper bunkerba, ahol egy megtépázott drótkerítés fölött volt lehetőség fára mászni. Én csak úgy hívnám azt a helyet, hogy "minden anya és au pair rémálma". A gyerekeknek viszont csak simán "csodaország". Próbáltam kicsalogatni onnan - ja igen mert a bejárat a fák között olyan szűk volt, hogy egy felnőtt nehezen tudja magát bepréselni - aztán fenyegettem, hogy kirángatom, ha nem jön magától, a gyerek meg csak csorgó nyállal állt és gondolkozott, hogy melyik a rosszabb. Végül nem vártam meg míg eldönti, betuszkoltam habtestemet a fák között és kirángattam. Persze jött a nyafinyafi úgyhogy szépen elmagyaráztam Neki, hogy ha kinyírja Magát, mégis mit mondok otthon a szüleinek? 

2 óra után, szarrá fagyva elindultunk a kocsihoz - persze ez sem ment zökkenőmentesen, de itt már minden mindegy alapon nem stresszelve - és szépen hazarobogtunk. A nagy elkérte a telefonomat, hogy pokémonozhasson rajta. Mivel ez az egyik közös hang vele, gondoltam jójfej leszek, hátha beír nekem pár pirospontot. Na hát, kva drága pirospont volt, mert sikerült Neki meglepnie 14 500 pikachu cash-al, mindössze 109 euróért. Először észre sem vettem hány nulla van a cash mögött és azt hittem 10 eurót költött. Mondtam Neki, hogy máskor azért figyeljen oda, mert ez nekem pénzbe - IGAZI PÉNZBE - kerül. Anyuka is elmagyarázta Neki, majd röhögtünk egy sort, hogy még jó h nem a 109 eurós tételt vette, mert akkor biztos kiakadtam volna. Haha, jaja! Erre nézem az összeget, számolom a nullákat.... Kimegy a vér a testemből... Elsápadok... B@szd meg..... 
Szóval igen... Prbáljuk visszaigényelni az Appletől... Nem fűzök hozzá vérmes reményeket, így próbálom elfogadni, hogy a héten Pikachu cashért dolgozok....

Mindezek mellett persze tök jó érzés, amikor megölelnek, vagy a nagy azt mondja, hogy mi vagyunk a legnagyobb pokémon mesterek közösen - hát most már tuti, hogy a leggazdagabb is én vagyok... - vagy a kicsi az ölembe ül és kéri, hogy énekeljünk.
Az ijesztő az, hogy Ők még jó gyerekek, egyáltalán nem nevezném Őket problémásnak. 
Milyen lehet az élet mondjuk 2 elkapatott gyerekkel? Belegondolni is félelmetes...

Szóval már egy hete megérkeztem Angliába. Pontosabban Great Kingshillbe. Amikor azt mondta a család, akinél lakom, hogy ez egy little village, akkor még nem körvonalazódott bennem, hogy mennyire little :D
Igazából sok előnnyel jár ha az ember egy kis faluban vigyáz gyerekekre. Például minden második sarkon van egy park, ahol lehet játszani. Rengeteg a zöld. Nehéz eltévedni. Nincs nagy forgalom. 

Mindezek mellett elég nehéz helyzetben vagyok szociális élet híján... És hát itt nincs is túl sok lehetőségem. Bár az egyetlen boltban, ami itt van, már ismernek... :D Lehet, hogy nagyon bátor leszek és egyszer beülök a helyi lokálba is, hátha valaki mellém ül dumálgatni :D

Szóval hol is kezdjem... Az itt töltött 7 napom hullámzó volt... De nem az a kis kedves hullám, inkább azok a naaaagy, odacsapós hullámok. 
Első 2 napban egyáltalán nem találtam a helyem. Idegennek éreztem magam. Kívülállónak, aki belecsöppent egy család életébe. Ez végülis így is történt :)
A család amúgy nagyon nagyon kedves, ahhoz képest amiket olvastam egy-két au pair blogon, hogy milyen családokhoz kerültek emberek, az enyém egy ÁLOM!
A kis ügyfeleim amúgy 2 kisfiú, egy 3 és egy 7 éves. Ezelőtt még sosem vigyáztam ilyen kicsi gyerekekre, szóval... Volt bennem félsz bőven. Ezen az a hír sem segített, hogy a kicsi még nem szobatiszta. Woohoo...
Eddig egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy van bennem egyfajta távolságtartás a gyerekeket illetően. Nagyon cukik, szeretem Őket, de mondjuk úgy pár lépésnyi távolságból. 

A nagyobbik fiú nagyon okos, ezért sokáig nem igazán mertem Vele beszélgetni. Az én angolom hagy némi kivetnivalót maga után... Mi lesz ha nem érti amit mondok? Mi lesz, ha túl butának tart? Mi lesz, ha nem tudok mit mondani Neki, mert nem értem? Mi lesz, ha...? Mi lesz, ha....?
Aztán szerencsére a technika csodája kimentett a szorongásomból, miután rájött, hogy én vagyok Great Kingshill egyik legnagyobb Pokémon mestere. Azóta valamiért jobban szeret. :)

A kicsi hihetetlenül cuki, de első körben, dezodor reklámba illő izzadó, pánikrohamot kaptam, amikor elkezdett lefele görbülni a kis szája és tudtam, hogy most bőgés következik. "ÚRISTEN!!! MIT CSINÁLJAK???" Aztán szerencsére láttam, hogy a szülők ezt mennyire jól kezelik, hogy a gyerek nem tudja zsarolni Őket a sírással ezért én is elkezdtem higgadtabban és lazán kezelni, ha nyafinyafi volt.
Aztán ahhoz képest, hogy én mennyire TV ellenes voltam, most überhappy vagyok, ha a gyerekek valamelyik mesére akarnak zombulni, mert akkor kihajózunk a béke és nyugalom szigetére :D
Amiket nehezen viselek még mindig: Kaksi a pelusba - hogy tud ilyen szag kijönni egy ilyen cuki gyerekből? 
És a napok, amiket csak "No Day"-nek hívok. Ilyenkor mindenre az a válasz, hogy "No" vagy "Never". Semmi sem jó, minden nyifi nyafi. "Nem akarok Veled játszani! Nem akarom felvenni a kabátom! Nem akarok kimenni a parkba!"
Persze szép lassan megtanulom kezelni ezt is és nem magamra venni, amikor mondjuk közli, hogy ne én vegyem ki a kocsiból hanem anya. Pár napig attól féltem, hogy majd a fejemhez vágja, hogy "utállak" és akkor nincs mese, én leszek, aki sírva fakad :D

Persze a gyerekek bioritmusára ráállni csak egy dolog... Itt van még az angol... Egész nap angolul karattyolni... Sosem gondoltam volna, hogy ilyen megterhelő. Próbálom építgetni a szókincsem, ami elkezdett fura irányba haladni - lásd: pelenka, bili, pisi, kaki, pimasz, kuki, puki stb. - de így is vannak napok amikor egyszerűen nem tudok kipréselni magamból egy épkézláb mondatot. Ilyenkor úgy látom magam mint valami retardált, aki dadog össze-vissza. Gondolhatjátok, hogy mekkorát tud dobni ez is az önbizalmamon xD :D

Aztán ha ez nem lenne elég, itt a vezetés. Minden a másik oldalon... OMG... Bár ha hiszitek, ha nem, talán ennek a megszokása megy a legkönnyebben. Mondjuk tegnap azért majdnem behajtottam egy körforgalomba, mert ugye én tök jól megnéztem, hogy balról jön-e valaki, és konstatáltam, hogy nem... Persze, hogy nem... Mert jobbról jött mindenki :D

Az étkezéssel is vannak problémák. Például a leves TELJES hiánya. Az a szó, hogy soup, 1x hangzott el, akkor is kb ilyen kontextusban: "Fúj, ez úgy néz ki, mintha leves lenne!" Ó kisfiam! Nem ettél Te még finom, magyar húslevest! 
A másik a lunch... Itt ebédre nem ám pörkölt van nokedlivel, hanem finom szendvics... Nyami... Ha jó napunk van, pizza... Aztán ebédre jöhet a főtt kaja. Na már most ennek hatására elkezdtem kijárni délbe a boltba, hogy szerezzek valami ebédhez méltó eleséget. Nos, ez nem túl költséghatékony... Szóval valamit ki kell majd eszelnem erre...
Gondoltam rá, hogy főzök Nekik, de egyenlőre szerintem nincsenek felkészülve a magyar ízvilágra! :D

Ahhoz képest, hogy indulás előtt, Ferihegyen majdnem elájultam, annyira rettegtem ettől az egésztől, most úgy érzem, hogy kezdek beleszokni és tök felesleges volt a pánik :)
Bár néha azért megveregetem a jobb kezemmel a bal vállamat, hogy milyen fasza gyerek vagyok, hogy kijöttem tök egyedül, minimális angol tudással.
Persze apukámnak tök igaza volt, az angol egy része ott bújkál az ember agyának valami eldugott kis részében, amit összegyűjtött innen, onnan, amonnan és ha szükség van rá, szép lassan előkúszik. Ettől függetlenül skype tanár keresésbe fogtam, hogy még hasznosabb legyen az itt töltött idő. Amúgy mekkora buli már nem? Angol tanulás skypeon :D

Az időjárással nincs sok bajom, azon kívül, hogy szeszélyesebb, mint egy terhes nő. De barátnőm jól mondta, itt megtanul az ember rétegesen öltözködni. Amúgy eső 1x volt, amióta itt vagyok. Meghoztam a sunshine-t :D

Ja és P.S.-nek még annyit, ha már úgyis anyák napja van: MINDEN TISZTELETEM AZ ANYÁKÉ!!!!! Meg mindenkié, aki gyerekekkel foglalkozik :D Nem is hinné az ember, milyen kemény meló ez...

Életművészhez hűen, úgy döntöttem valóra váltom egy régi vágyamat. Már régóta kacérkodtam a külföldre költözés gondolatával. Mondjuk az ész érvek azt diktálták, hogy olyan országba menjek, ahol esetleg jól beszélem az adott nyelvet. Mivel világ életemben németül tanultam, ezért úgy döntöttem, kiköltözök Angliába. Logikus, nem? :D

Na jó, viccet félre téve, tényleg Anglia, az imént említett logika mentén, éppen azért, hogy megtanuljak angolul, mert hát németül már ugye tudok a változatosság meg gyönyörködtet.

Szóval épp itt ülök a lakásban, ami úgy néz ki, mintha szét bombázták volna. Azt hittem egy 32 kg-os bőrönd elég lesz, de hát elfelejtettem, hogy 9 hónapra készülök így első körben, meg hát nő is vagyok... Így történt, hogy fél nappal indulás előtt még gyorsan megvásároltam az extra kézipoggyászt is... Nem tudom, van-e mód esetleg még venni pár poggyász helyet, mert így is kificcen a cucc a táskákból... Oh Man... 

Amikor az ember ilyen fontos életesemények széléhez sodródik, elgondolkozik. Kicsit olyan, mintha az életének egy része meghalna. Lezárul egy fejezet, hogy egy új elkezdődhessen. Ez bárki számára - legyen bármilyen tökös is - úgy gondolom, hogy elég ijesztő dolog.

Igazából egész eddig parkoló pályára tettem ezt az érzést, de tekintve, hogy holnap reggel indul a gép és még sehol nem tartottam, utat engedtem a parának. Ennek köszönhetően az egész délutánom olyan volt, mintha a lelkem egy hánykolódó hajó lenne a viharos tengeren. Hol totál boldog voltam, hogy mennyire király leszek kint, hol pedig a sírás kerülgetett, hogy mi a sz@rért vállalok én be ilyeneket? 

Aztán jött a több óra szüttyögés mire bepakoltam, persze még 5 dolog jutott eszembe amit el kellett volna intézni de nem jött össze.

A lényeg, hogy batár nagy fába vágtam a fejszémet! De mint tudjuk, teher alatt nő a pálma! Szóval én nagyon remélem, hogy 9 hónap múlva óriásként térek vissza :)

3 éve élek Budapesten, de a szívem így is sokszor az "Én akkor is vidéki lány vagyok" ütemére dobban. Ma azonban furcsa dolog történt... Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is azt hittem, hogy ellenállok a sötét oldalnak, talán titkon mégis csak valahogy megfertőzött a bunkó pesti élet érzés...

Történt ugyanis, hogy a kötelesség elszólított szeretett VI. kerületemből egészen Szigetszentmiklósig. Amikor realizálódott bennem, hogy formás kis popsim legalább 3 tömegközlekedési eszköz, párnás ülését fogja érinteni, megindultam a szenvedés útján. Hirtelen átszellemültem a passióját végig járó Jézussá. Olyan érzés volt megtervezni az útvonalat, mintha a világ végére kalkuláltatnék a Google-al. "Nem akarooom" nyögte a Dark Side az elmém egy hátsó zugában. Hiába próbáltam elnyomni, végül győzedelmeskedett rajtam a pesti pics@ érzés: Nem akarooom!!!

Felöltöztem szépen, trendin, mert a járási hivatalban, a munkanélküliek biztos megvetettek volna, ha nem megy a fülhallgatóm színe a kabátomhoz. Elindultam szépen, ráérősen, úgyis minden 5 percenként jár. Ez a hozzáállás hamar szertefoszlott, amikor is órácskámra nézve konstatáltam, hogy 3 perc múlva indul a hév Vágóhídról, én meg még a villamossal parkolok épp a megállóba. Következő hév jöttére 20 perc múlva lehetett számítani... Megáll a vili, meglódulok,mint akit ágyúból lőttek ki. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy sprintelek, mint egy maratoni futó, kecses agár testemmel. Ezt később reálisan nézve inkább úgy láttam, mintha Babar magassarkúban próbálna meg futni, a "B*szd meg! B*szd meg!" ütemére. Végül eltorzult hörgéssel, vastüdő után könyörögve, elértem a hévet. Miután rehabilitáltam a tüdőm, elégedetten mosolyogtam, hogy "mindjárt odaérek". Eltelik 10 perc. Még úton. Eltelik 20 perc. Még mindig zötyögök. 30 perc... Elfogyott a víz és az ennivaló... Spórolok az oxigénnel, hátha ez az ördögi vasszekér többé meg sem áll... 40 perc után, úgy léptem le a lépcsőről, mint ahogy anno Armstrong tehette a Holdon! "Ideértem! Hős vagyok!" Zilált frizkóm rendbe vágtam és megindultam a hivatal felé. Nagy mosollyal, jó hangosan, kék szövetkabátban és magassarkúban, illedelmes "Jó napottal" köszönök. Minden szürke szempár rám szegeződik, néma csend, én meg úgy érzem magam, mint Marie Antoinette, aki talpig puccban próbálta elhitetni az elszegényedett, éhező néppel, hogy Neki is milyen sz@r. Nyelek egy nagyot, a biztonsági úr megkèrdezi, segítsen-e sorszámot tépni? "Igen, köszönöm!"
Kérdi az úr, milyen ügyben jöttem?
"Khm... Támogatásért..."
"Miért?"
"Khm khm álláskeresési támogatásért" motyogom, érzékelvén hogy még mindig engem csekkol a fél terem.
Bácsi jó hangosan: TÁMOGATÁSÉRT JÖTT?"
"Hahaaa dehhhogy is! Köszönöm, majd megoldom!" Téptem egy számot és leültem. Igazságos Mátyásként próbáltam elvegyülni a pórnép között, éreztetni Velük, közös a nyomorunk, de valahogy nem éreztem, hogy sikerült meggyőznöm Őket. 

 3 óra alatt, sikeres misszióként elkönyvelve, elindultam vissza a hévhez. Óra 25 volt, 46kor jött a hév, még simán be tudok ugrani a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért, mert ezt az izgalmat a kis testem sem hagyta szó nélkül. Bemegyek a patikába, 2 ember áll előttem. Idő: 30. Sima. A két néni csak csacsog és csacsog. 3 pénztárnál, 3 nő ül, de az egyiknél kint lóg a "zárva" tábla. Oké, nem gond. Bent van még 2 nő, akik szerintem gyakornokok voltak. Épp azt gyakorolták, hogyan tartsák a lehető legalacsonyabban az életfunkciójukat úgy, hogy még ne haljanak meg, és még hihető legyen, hogy "dolgoznak", illetve egy patika vezető, aki nyitott ajtónál veszekedett valakivel. A pénztáros gyógyszerész nénik kb olyan munkatempóban dolgoztak, mint a Zootropolisban a lajhárok. Na most kettőt lehet tippelni, ki volt a nyuszi, aki agyf@szt kapott közben...
Már fizetni készült az előttem álló nő, amikor is betipegett egy aranyos kis 90-es nénike.
"Doktornő!!!" csicseregte az előttem álló asszonyság.
Én már az arcomat téptem...
"Rozikaa!" Búgta vissza a doki. "Hogy vagy?"
Na ez most komoly?? Ajánlom, hogy intèzd el egy "Jól"-al, különben a betegtájékoztatóval fogok kinyírni valakit!!
"Jaaaj, jól köszönöm! Képzelje el! Blablablabla..." Itt realizáltam, hogy valószínüleg torzul az arcom, mert a pénztáros kezdett ijedt fejet vágni. Ránéztem az órámra: 40. Na most, ha Rozika szófosása miatt késem le a hévet és ezért kell várnom 20 percet... Átengedem magam a sötét oldalnak és akkor lesz "Sej, haj, Rozi..."
Rozi szerencsére eldugult 1 percre és kiperkálta a 16 doboz bogyóját. Amint láttam a hajlandóságot a távozásra, már startoltam és ahogy az amerikai fociban láttam, lefogtam és a helyébe léptem. Elhadartam mi kell, a pénztáros rám néz: Egy kis türelmet kérek. (EGY KIS TÜRELMET????)
Rendben, jól van, legyen. Pontosan 30 másodpercnyi türelmem maradt, azt mind Neked adom Lajhár néni....
Patikus zongorázik a klaviatúrán, ketyeg az óra, tikk takk, mire 29 másodpercnél felém biccent, hogy nyögjem ki mi kell. Elhadarom újra a rendelésem, pontos leírást adva arról, hogy tíz darabos Advil Ultrát szeretnék kérni.
"Erőset vagy kevésbé erőset?" - He?
"Erőset"
"Kicsit vagy nagyot?"
Awhhh fűszereset, vegyes szósszal, csak adjad máááááár!!!!
Végre sikerült megkapnom a gyógyszert - bár nem teljesen azt, amit kértem-, 44-kor... Feltépem a patika ajtaját, és ösztönből kiszaladt a számon egy "Jéééézusoooom" mire látom, hogy Rozi and the doktornő páros az ajtó előtt folytatta a tereferét és most megdöbbenve néznek rám. Ügyet sem vetve rájuk, kapkodom a virgácsokat, hogy ne kelljen börtönbe kerülnöm Rozi legyilkolásáért. Pont elérem a hévet. Victoryyyyyy!!!

Ahogy beérek Pest határára, felszállok a villamosra, megcsap a fing és a parfüm különleges egyvelege, amire sötét kis lelkem megnyugszik, "Véééégre újra a városban"

Ez a bejegyzés kedződhetne akár úgy is, hogy "Egy napon, mikor Nikolettnek semmi dolga nem akadt...", de sajnos az a dagadt sárga medve, valahogy jobban fekszik az Öregnél odafent mint én...

A regionális szopató egység - röviden csak Főnök - a héten, amúgy is kitett magáért. Nem tudom kinek akarja itt bizonyítani, hogy bármilyen boldog és gondtalan pillanatot félre tud siklatni 5 másodperc alatt, de bárki is az illető, fogadó órát tartok Neki, ahol amennyiben megjelenik, hosszas beszámolóval támasztom alá: A Főnök maximálisan jó munkát végez!

Szóval, egy csodás szerda délelőtt, kis fejemben megcsillant a felismerés szikrája drága nagypapám 80. születésnapi ajándékát illetően. Annyira elkapott a szeretet mágikus ereje, hogy a kosaramba 25 ezer forintnyi boros ajándékot pakoltam, amikor is végig futtattam, hogy ha ezt szegény nagyapám mind magába tölti, konkrétan masszív alkoholista lesz belőle. Ez meg ugye nem egy kifejezetten szép ajándék...
Nézelődtem, mérlegeltem, hümmögtem egy sort, míg végül kiválasztottam a legtökéletesebb bor költeményt papuskámnak. 
Felhívtam a kedves eladót, hogy nekem ezt, legyen olyan kedves péntekre leszállítani tessék, mert Liebling unoka pozícióm múlik ezen! Eladó Úr megértő volt - biztos Ő is volt nyomulós kis unoka - megígérte, hogy holnap már saját tulajdon kicsi kezemben csodálhatom a kiválasztott terméket. *Yuppi*
Önelégült mosoly kíséretében nyomtam rá a "Megrendelem" gombra, majd mint elsőszülött gyermekemre, olyan büszkén somolyogtam a visszaigazoló e-mailre. 
"Én vagyok az ajándékozás Istencsászára bazzeg"

Csütörtökön csörög a telefonom délután:
- Hello, Szia! A futár vagyok, ha jól látom rendeltél valami borospoharat, igaz?
- Óh igen! 
- Na jól van akkor. Hát az van, hogy szarrátört.
- Haha, tök jó! MIVAN??
- Ja! A hangból ítélve, úgy 869172574932 darabra. Legalább.

Igazából meglepő módon, csak 1 gondolat futott át az agyamon:
AZTAROHADTMOCSKOSMÓKUSMURVÁSGEDVÁSGENYÓKECSEGBUZNYÁKÉLETBEBELEABBAANÁLISAN
SZÁRAZONLEGALÁBBANNYISZORAHÁNYDARABRATÖRTÉTEKAPOHARAIMAT!!!!!!!!

Szerencsére ismertem a futárt, aki hozta a csomagot, így megbeszéltük, hogy behozza és megnézzem, mekkora a kár.

Amikor bejött az ajtón, és vidáman a füléhez emelve megrázta a dobozt, az meg egy komplett szimfóniát préselt ki az eltört darabok egymáshoz ütközésével, a lelkem mélyén éreztem: nincs remény...
Kinyitottuk a dobozt. Tényleg nem volt. Próbáltam könnyeimmel összetapasztani a poharakat, de ez maximum egy Disneyben lett volna elég. Ezeken már a jó Isten sem tudott volna segíteni.

Megírtuk a jegyzőkönyvet, és megkértem a srácot, hogy ha már ilyen intelligens módon, focilabdának használták, a "Törékeny" feliratú dobozt, továbbítsa már legyen olyan kedves, hogy ezt márpedig nekem péntekig kvára ki fogja hozni valaki, mert különben nem hogy rájuk borítom az asztalt, de rájuk gyújtom az épületet, sőt ha kell, tankkal megyek nekik.

Munkaidő után, felhívtam az ügyfélszolgálatot, hogy személyesen is hangot adjak csalódottságomnak...
Úgy 20 perc után egy hölgy fel is vette a telefont. 
- Haalloooo
Na Anyukám! Már a hangodtól is elment az életkedvem, ha tovább beszélgetünk, lehet előbb akasztom fel magam, mint hogy ez az egész, happy enddel végződjön....
Elkezdtem darálni Neki a storyt.
- ... szóval nagyon fontos lenne, mert a nagypapám születésnapi ajándéka lenne és...
- Nem tudok segíteni!
- De hölgyem, én...
- Sajnos én nem tudok csinálni semmit!
- De...
- Nem!
Itt gyanús volt, hogy vagy egy depressziós robot próbál lerázni, vagy tényleg eddig terjed a megoldó képessége az illetékes hölgynek.
- Na figyeljen ide hölgyem! Én kvára ráérek és Isten a tanúm rá, addig nem rakom le ezt a tetves kagylót, amíg nem segít nekem ezt az ügyet a megoldás medrébe terelgetni. Capisce? 
Hallom, hogy a nő bootol, míg az infó elér az agyáig: Baazzeeeg... Ez tényleg nem fogja letenni....
Hatalmas szócsatánk végül egy kompromisszumos egyezséggel végződött: Én felhívom a feladót, hogy küldje el még egyszer holnap a csomagot, Ő meg megpróbálja elintézni, hogy szombatra elérjen hozzám és péntek reggel beszélünk.
Kifújtam magam, megveregettem a jobb kezemmel a bal vállamat: Jó' van Niki! Fasza gyerek vagy Te! 

Ma reggel, a megbeszéltekhez híven, hívom az ügyfélszolgálatot fél 9-kor - gondoltam nem rúgom rájuk az "ajtót" korán reggel, kaptak fél órát felébredni - mire megszólal egy géphang: Kis türelmét kérjük.
Na hát az én kis türelmem, az igen gyorsan elfogyott, amikor 56-odjára hallgattam végig ugyanazt a tetves b@szomf@szom nyenyere indulót... 
Fél 10-kor sikerült végre elérnem a károkkal foglalkozó hölgyet, aki olyan halkan beszélt, hogy úgy éreztem magam, mint egy nagyothalló, idős néni: "Elnézést, micsoda?" ... "Hogy?"... "NEM HALLOM!!!"
Közölte, hogy "Utánajárok és visszahívom Önt"
Hoho kisanyám! Ha azt hiszed, hogy engem ezzel az átlátszó dumával lerázol, hát marha nagy tévedésben élsz.
Addig szekáltam, hogy mondjon konkrétat, amíg közölte, hogy délig jelentkezik.
11:32-kor csörgött náluk a telefon.
- Hát kis kezeit csókolom! Mire jutottak?
- Háttőő... Őőő... Semmire.
- Hát no! 2 óra alatt nem lehetett ezt a komplikált problémát megoldani, hogy x nevű tárgy eljusson A-ból B-be? Ejnye bejnye... Gizike.. Többet vártam Magától...
- De még van fél óránk nem?
- Hát persze! Ha knappra kicentizzük Aranyom, akkor egész pontosan még 28 percük és 12 másodpercük van.

Hát délbe sem hívott senki, úgyhogy kénytelen voltam megint jelezni Mucikának, hogy idő van...
- Sajnos a Főnököm éppen ebédel, de visszahívom! Megígérem!
- Mucika... Ha szombatig nem ér ide az a csomag... Jön a tank... 

Mucika negyed 1-kor végül sikeres missziót teljesítve hívott, hogy szombaton a csomag kézbesítve lesz. 
- Le van ez már fixálva a feladóval is?
- Hát még nincs, de ne aggódjon, minden szivárványos csillámpónis habfelhős lesz és megkapja a csomagot, mert mi ugye eddig is olyan megbízhatóan tettünk eleget a feladataink megfelelő ellátásának....
- Na akkor Mucika, legyen kedves fixálja ezt le a feladóval, és ha majd Ő feltette a kocsira a cuccot, akkor legyen olyan jó és szóljon vissza nekem, hogy sínen van az ügy.

1 óra múlva jött az SMS a feladótól, hogy megtörtént a csomag útnak indítása és a futár szolgálat nagyon nagylelkűen eltekintett a 12 ezer forintos szombati felártól - csak jó volt valamire az a tankos fenyegetés...

Szóval vért izzadva, de úton a tokaji furmint és a cabernet sauvignon páros.

Azért biztos, ami biztos, jeleztem a futár felé, hogy sértetlenül lenne rá szükség, ha lehet ne az én csomagommal akarjon dekázási Guinness Rekordot dönteni! Köszi!

Ha holnapra nem ér ide a csomag, nézzétek a híradót! 

Majd integetek a tankból....

Üdvözlöm a XXI. században, a végletek korában!

Számomra felfoghatatlan, hogy az emberek milyen perverz okból kifolyólag gondolják azt, hogy vagy baromi liberálisnak kell lenni és fúúú mindenki azt csinál, amit akar vaaaagy DIKTATÚRA! Kettő között csak a tátongó mélység található vagy én nem tudom mi él a fejekben...

Vegyük ezt egy kicsit át. Szerintem a diktatúrát illetően nem kell sokat mondanom. Tény, hogy a nyájnak pásztor kell. Aki birkának érzi Magát, az meg is érdemli, hogy terelgessék. Röviden, tömören, puszi, pacsi.

Megszállott, fanatikus, radikális liberáliskák! Hjaj egyem a szíveteket! Tök jól hangzik, ez az egyek vagyunk, mindenki menjen amerre szeretne, csakhogy! Logikai szempontból ez itt azért egy kicsit megcsúszik... Tehát tegyük fel, hogy én haragszom valakire, mert összejött azzal a fiúval, akivel amúgy én akartam és ezért agyonverem. Hát mert miért ne? Azt csinálok amit akarok, nem? Ilyen tekintetben, egy kibaszott káosz lenne az élet, ha mindenki csak menne a kis buci feje után... 
Bár mondjuk, ha belegondolok... Trump is milyen jó, hogy teszi, amit gondol! Fantasztikus! Levette a terhet a vállamról, hogy azon görcsöljek mi lesz majd a gyerekeimmel, mert valószínűleg tönkrevágja a világot még mielőtt a gyerekeimből bármi is lehetne! 

Tudom, hogy manapság nem divat gondolkozni... Tudom... De kérve kérek mindenkit, akihez ez a pár sorocska eljut: PRÓBÁLJUK MÁR MEG KÖNYÖRGÖM!!! 
Mi emberek, akik Magunkat MINDEN fölé helyezzük, legalább fele annyira legyünk értelmesek, mint amennyire gondoljuk, hogy azok vagyunk.

Vegyünk valami merészet: Mondjuk egy olyan társadalmat, amiben NEM a külsőségekre helyezzük a hangsúlyt, nem az alapján ítélünk meg valakit, hogy milyen ruhában van, meg hogy milyenre festette reggel a képét, hanem az alapján, hogy milyen értékeket képvisel, mennyire intelligens. Durva tudom... De csak egy pillanatra mélázzunk el rajta. Nem lenne szebb hely a világ? 

Csak lesek ki a fejemből, hogy nők mennyi pénzt elszórnak smink cuccokra, azért hogy "szebbek" legyenek és jobban érezzék Magukat. Na most ezzel 2 problémám van:
1. Nem lesztek szebbek, ez egy illúzió saját Magatok felé.
2. Elég nagy lehet a gond a fejekben, ha attól érzitek jobban Magatokat, hogy új arcot rajzoltok a fejetekre. 
Nem attól kell jól érezned Magad, hogy szép vagy - vagyis igazából ettől még nem leszel szép. Mert a szépség elmúlik. Meg fogsz öregedni Te is, és ráncos vénasszony leszel. Összecsoffad a bőröd, elhízol, kis hájacskáid lesznek, megőszülsz jobb esetben, rosszabb esetben meg is kopaszodsz. Akkor aztán kenheted Magad amivel akarod... 
Attól érezd Magad jól, hogy lehet Veled normálisan beszélgetni. Hogy hozzá tudsz szólni témákhoz, van fogalmad a világról és arról, mi az az irodalom, történelem. Értelmes gondolatoknak tudsz hangot adni és tudod használni a magyar nyelvet. 

A liberális elvekre való tekintettel, mindenki azt vásárol a pénzén amit szeretne, ha attól érzitek jól Magatokat, hogy kencékre költötök, úgy legyen! Csak akkor ne legyen az, hogy mondjuk aki meg cigire költ, az "Fú de hülye!". Miért is? Ugyanazt csinálja mint Ti, csak Ő más dologgal éri el a "jól érzem magam" hatást. 

Amúgy ez a smink téma most már odáig fajult, hogy "férfiak" is ettől kerülnek euforikus állapotba... Nekem senki ne akarja megmagyarázni, hogy ez normális... 
Persze nyithatnánk filozófiai vitát a normális pontos meghatározásáról, de ebbe most ne menjünk bele.
Évekig dolgoztam együtt táncosokkal, modellekkel és volt, hogy színészekkel is. Na ott egy NORMÁLIS dolog, hogy a fiúk is kisminkelik Magukat a színpadra, azért, hogy a kedves néző mondjuk a 10. sorból is lássa a szeme vonalait, ne csak egy elmosódott kis pacát. Vagy mondjuk ha az illető elkezdene izzadni, ne csillogjon a feje, mint egy diszkógömb. Érhető okok, én úgy gondolom.
Na már most az, hogy egy teljesen normális, hétköznapi délutánra, Béla kiugrik a boltba és magára ken egy kis alapozót, meg szemceruzát, az kvára sok minden, csak nem normális.
Itt leszögezném, hogy a szexualitást illetően semmi gondom senkivel. Sőt! Ott tényleg mindenki "egye" azt ami ízlik Neki. 
De egy heteroszexuális felnőtt férfinek valóban szüksége lenne arra, hogy sminkelje Magát?? Tényleg?? Igazán??? 
Tehát azoknak a nőknek, akik ezt okésnak találják, nem lenne gond az sem, ha Péter az első randira kirúzsozva és magassarkúban jelenne meg, ugye jól gondolom?

Hozzáteszem, hogy mindezek mellett tele van az internet azzal, hogy csak az a FÉRFI aki kidolgozott testtel rendelkezik. Nekem ez a 2 valahogy nem fér össze - és itt most megint vegyük más kategóriába a fitness versenyeket, és hogy esetleg ott valakit "kisminkelnek". 

Valószínűleg újfent bennem van a hiba és én vagyok totálisan elcseszett, de nálam nem attól lesz valaki férfi, hogy kigyúrt, meg gyönyörű szép arca, bőre, szeme meg szája van. A külső kb 3 percig tud lázba hozni, utána az érdekel, hogy belül mi van - nem anatómiailag, nem vagyok én hasfelmetsző.
Kivéve persze, ha csak szexről beszélünk, mert ott nem kell az atomfizikáról társalogni, sőt, ha nagyon sötét a másik, az a legjobb ha kimaxoljuk a kommunikációt abban, hogy levegőt vesz.

Na már most ebből levezetve nem teljesen értem, hogy azok a lányok, akik rommá sminkelik Magukat, csitti fitti műkörmük van meg póthajuk - tehát nagyon trendik külsőre - de ha valaki azt mondja, hogy "Tudod a Walesi bárdok" és Ők megkérdezi, hogy az melyik együttes, mégis mi a mókusmurváért csodálkoznak azon, hogy nem veszik a férfiak komolyan Őket? 
Bár mondjuk csodálatos szép párokat tudok elképzelni mondjuk egy sminkelt Bélával és egy plasztikázott Gizikével. Értékeket képviselő, fantasztikus család lesz majd egyesülésükből.

De ha halál komolyan itt tart a világ, akkor nincs más választásom... Fel kell találnom az időgépet és marha gyorsan elhúzni ebből a beteg fertőből...