Sokat gondolkoztam rajta, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert kedvét szegni nem szeretném senkinek, de aztán úgy voltam vele, hogy az sem jó, ha az emberek valami cukorszirupos bullshit tengeren lebegnek azzal kapcsolatosan, hogy milyen is anyának vagy terhesnek lenni... 
Ez természetesen abszolút szubjektív vélemény lesz, és lehet, hogy Te totál máshogy éled / élted ezt meg, és Te tényleg a Vattacukortengeren hajókázva hoztad világra a gyermekedet és nevelgeted - akkor amúgy gratulálok, és tudd, hogy egy kicsit utállak is... 

Szóval hol is kezdődik alapesetben ez a történet? Ugye eldöntitek jobb esetben, hogy szeretnétek porontyot, elkezdtek dolgozni rajta - milyen vicces nem? Mindenki ünnepli, hogy védekezés nélkül döngeted az asszonyt, és sok sikert kívánnak - aztán ha minden jól megy, teherbe esel - mármint ha most Te éppen női olvasó vagy, ha férfi, akkor mondjuk árnyaltabb a történet, de aztán a mai világban, már semmi sem lehetetlen :)
Szóval terhes a nő, nagy az öröm, ott vannak azok a csodás fantáziaképek a fejetekben, mint, hogy milyen cuki kis terhespocival pózolni, meg, hogy végre család leszünk, majd ott gügyörészik egy cuki, golyófejű kisbaba Nekünk és Ránk mosolyog és Úristen, már csak ezek leírása közben is elolvadok...

A ChatGPT szerint például én így vártam a terhességet:

Találó. És látod, hogy ott az Unikornis(puki)? Nem vicceltem...

Na de aztán arcon csap a valóság... Jön a hányinger, jön, hogy a kevenc kajád gondolatától is olyan rosszul leszel, hogy a tengeribetegség ahhoz képest wellness hétvége. A kicsi cuki terhespoci a 7-8. hónapra akkora hordó has tud lenni, hogy mire kijön a gyerek, elfelejted, hogy nézel ki hastól lefele, mert hónapok óta nem láttad Magad. Csúnyának, kövérnek, nehéznek, TERHESnek érzed Magad, és hiába próbálsz figyelni rá, hogy mit eszel, olyan kajaflash-ek jönnek Rád, hogy az éhező kóborkutya hozzád képest, jóllakott óvodásnak érzi Magát. Közben szétidegeskeded Magad, hogy hány ponton mehet félre ez az egész terhesség, és lehet valami baja a bébinek vagy Neked, meg hogy jaj, csak nehogy beteg legyen! Mert ugye ez is megtörténhet... Az egyik oldalról jön, hogy sportolj a másikról, hogy ÚRISTEN hát nehogy!!!
Ne veszekedjetek, mert árt a magzatnak, de amúgy fel tudja lökni a vérnyomásodat 220-ra egy, a padlón hagyott használt zokni... Aztán a kövi percben már sírva fakadsz a gyönyörtől, mert leszállt egy madár az erkély előtti fára. Hát nem igaz, hogy a férjed nem látja, hogy ez milyen csodálatos. Nem Te vagy érzékeny, hanem Ő egy érzéketlen tuskó, na...
Szóval igen, ez a furcsa hullámvasút, amin csücsükézik minden leendő anyuka - jobb esetben - 9 hónapig. 

Ezek után jön a szülés...
Na most én végig néztem legalább 3 online szülésfelkészítőt, befizettem magam egy egész csomagra, ami kivesézte ezt a témát és elmentünk még itt Hamburgban is egy felkészítőre, szóval senki nem mondhatja, hogy én nem tettem meg mindent azért, hogy jól menjenek a dolgok. Tömtem két pofára a Tunéziából hozott fú de bió datolyát, légző gyakorlatokat tanultam, megrendeltem a vajúdó fésűt, MINDENT IS, öcsém. Mantráztam a "Női test képes a szülésre. A Női test erre van kitalálva" szlogent, Visnyei Barbi IG oldala volt a bibliám, mert hát nő + szülés = bff. 
Na, hát ez az egész úgy repült ki a kukába 5 másodperc alatt, ahogy csak illik. Mert hiába az utolsó vizsgálaton még minden csodásan nézett ki, és "ne aggódjon anyuka, itt hipp-hopp gyors és könnyű szülés lesz, mert gyerek lent van, jól behelyezkedett, minden csitti-fitti - EASY". 
Hát olyan easy volt, hogy 14 órát vajúdtam és ott b@szhattam meg a fájás csillapító fésűmet, meg a szülésfelkészítő tanfolyamomat, mert a trombózis miatt mozogni alig bírtam, nem hogy pozíciókat váltani, meg labdán pattogni, ja, és közölték, hogy a vérhigító szedése miatt epidurál amúgy is kizárva. Ez miatt amúgy annyira nem csüggedtem, mert úgy terveztem, hogy ősanyaként, minimális fájdalomcsillapítóval fogom világra woodoozni a méhem gyümölcsét, ahogy azt a bábák ugye elmesélik a felkészítőkön hogy ez amúgy így működik. B tervnek meg ott volt a nevetőgáz, mint fájdalomcsillapító. Na, hát a paracetamol csodás hatásai, azok úgy az első pár órában működtek, aztán mondtam, hogy adjanak valamit, tőlem lehet lógyugtató is, de én itt fogok megdögleni, ha ez így megy tovább. Oh no problemo, itt a nevetőgáz. ALIG VÁRTAM, hogy betépve fetrengjek a szülőágyon, erre... Szokásos Nikkis Plot-Twist...Felrakom a maszkot, szíííííívom, ahogy  a kis disznó orrom bírja... de LÓFASZT SE HASZNÁLT A GÁZ!!! SEMMIT!!!  
Férjem nem hiszi el... Azt mondja: Na add ide, ne csináld már. Biztos rosszul van bekötve valami. Beleszív a maszkba... Na... Hát láttam az arcán, hogy Nála működött a dolog... Szív még egyet...
"Te" mondom "elég lesz nem? Nekem ne merjél itt betépve elchillelni amíg én az életemért küzdök, mert a kis alien belülről zabál fel!"
"Igaz, bocsi" és lebiggyedt szájjal, szomorú tekintettel lerakta a maszkot.
Nővérek a csodámra jártak, hogy ilyet még nem hallottak, hogy valaki immunis a gázra, hát mondom gyertek, tessék csak tessék, 5 EUR a belépő, hogy megcsodálhassátok ezt a magyar szerencsecsomagot, mert nekem csak ilyen forgatókönyveket ír az élet... 
Olyan 6 óra kínlódás után, mondtam életem szerelmének, aki miatt épp vergődtem az ágyon, hogy pattintsa már oda nekem a Powerade-et, mert lassan kifogynak a taralékaim... na, hát jó, hogy leküldtem, mert 10 perc múlva jött is vissza, hogy köszi, de olyan káosz van ott bent, hogy én inkább elhagynám ezt a süllyedő hajót... (halk és gusztustalan megjegyzés: A Powerade másodjára is hasonló ízű, mint elsőre) Szóval 3x hánytam össze magam, annyira kivolt bukva a rendszer, ebből az első kör felét sikerült a férjemre küldeni. Szerencsére nem fogta fel tragikusan, szerinte ezzel is mélyült a kapcsolatunk... Bár Neki az lett volna a Valhalla, ha láthatta volna, ahogy még össze is sz@rom magam szülés közben... Mert szerinte ezek után TUTIRA semmi tabu nem lett volna közöttünk. Hát, erről "sajnos" le kellett mondania, mert ilyen nem történt. Egyetlen pozitívuma volt ez a szülésemnek. 
Szóval sajnos 12 óra környékén kiderült, hogy valami nem stimmel a fájásokkal meg a szívhanggal, mert a baba nem jól reagál az összehúzódásokra. Nem mennék részletekbe, mert egy soft horrorba is beleillenének a vizsgálatok, amiket ilyenkor elvégeznek, de végül kiderül, hogy sanszos, hogy a köldökzsinórral van baj és a baba nyaka köré tekeredett. Mit lehet tenni? Két lehetőségem volt: Vagy tovább vizsgálgatnak, hogy biztos legyen, vagy azonnal tolnak a műtőbe és császároznak. Nem teljesen értettem, hogy a további vizsgálatok miben segítenének nekünk ebben a szituban, és abban sem voltam biztos, hogy energiával bírni fogom-e még - és a kitolás még el sem kezdődött - úgyhogy végül megbeszéltük, hogy a babának amúgy is az lenne a legjobb, ha kivennék. Szóval irány a műtő, pánikhangulat, az egyik kezembe már tolták az infúziót a másik nővér meg már kente a hasamat fertőtelnítővel, úgyhogy azért félve megkérdeztem, hogy a szikével ugye várnak amíg elalszok? De szerencsére mosolyogva bólogattak, mert én már lelkiszemeim előtt láttam, hogy engem itt felvágnak, mint egy disznót, aztán még félig magamnál vagyok... Ja igen, a véghigító miatt teljes altatásban kellett végezni a császárt, úgyhogy elaludtam és mire felkeltem, már hozták be nekem Liam-et... A pici kis teste tele volt csövekkel... És odaadták... És ott voltam 14 óra után, frissen műtve, altatásból megébredve, egy picike kis testtel a kezemben, aki, mint valami kis marionett báb, zsinórokon lógott... 
Nem születhetett meg az anya, mert ezt a pillanatot a sors sajnos elvette tőlem. Azt hittem, hogy nem fog megviselni a dolog, de megviselt. Később jött az érzés, hogy nem láthattam a kisbabámat megszületni. Nem láthattam, ahogy előbújik, nem adták a kezemben, nem én voltam Neki az első pillanata ezen a világon. Sem a második, sem a harmadik... Biztos félt, biztos kersett engem, és én nem voltam ott. Nem lehettem ott. 
De nem volt időm ezen gondolkozni, ugyanis jött az első szoptatás időpontja, toltak be a babához, hogy tegyem mellre, ha nincs is tejem, legalább a testi kontaktus miatt. Aztán 3 óránként keltem, szoptattam, vagy próbáltam fejni. Igen, 14 óra vajúdás után felejts el, hogy most jön a pihi. Óóóóóh, nem nem. Most jön még csak a melós része. Aztán jött a szoptatási tanácsadó, próbáltam beindítani a tejet, mert valamiért persze a testem nem akart együttműködni. Irigykedve néztem azokat az anyukákat, akik 200 ml-ket fejtek le egy - egy pumpálás alkalmával, mi meg a férjemmel pezsgőt bontottunk, ha 3 cseppnél többet ki tudtam magamból préselni. 
De igyekeztem, gyötörtem, masszíroztam, tuszmákoltam a ciciket, mert "a szoptatás fontos". És ez így is van, de nem lehet ilyen terhet rakni a nőkre. Sajnos nem mindenki tud szoptatni, és ezt el kell fogadni. És nem azért nem tud, mert nem akar, hanem mert egyszerűen valamiért nem jön össze. Hányszor hallottam, hogy "kereslet kínálat" és én aztán kínálhattam Liam-et, Ő meg kereshette, de nem lett több. Egyszerűen nem. A mellbimbóim már hősi halált halni készültek a sok fejés + szoptatás kombótól, de akkor sem. Ráadásul mivel a babának híznia kell, természetesen a kórházban már elkezdték a tápszerezést, így az én egyetlen drága kisfiam úgy ellustult, hogy köszönte szépen, de Neki nem kell a ciciből kibányászos tejci, amior az üvegből sitty-sutty kijön a hami. 
Szóval küzdesz... Küzdesz az új szerepeddel, küzdesz azzal, hogy mindent megadj a babának és mindent jól csinálj, és küzdesz azzal, hogy a tested jelenleg amúgy egy roncs és próbálja Magát újra összerakni, úgy, hogy amúgy gyakorlatilag SEMMIT nem alszol és olyan vagy, mint a mosott sz@r. Ja de közben figyelj oda, hogy eleget egyél, és minimum 3 litert igyál, mert különben nincs tejtermelés. 
HAHAHAHAHA vicces... És hogy ezt amúgy napi 24 órában, hogyan oldd meg osztódás nélkül... Ja, azt senki nem mondja el, csak csináld. A jó része az volt, hogy időm nem volt depressziósnak lenni, vagy azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha... 

Aztán ott az anyaság... 
Ami, hú de csodálatos. Na az anyaság első pár hónapja, az annyira csodálatos, mint amennyire a szülés egy "felemelő spirituális utazás". Ja hát végülis a hála, amit utána érzel, hogy nem döglöttél bele nettó pár óra alatt, az valóban szinte olyan, mint egy spirituális utazás...
Szóval ott vagy Te, meg ott van a baba... Apuka pár hét után újra munkába áll ugye, Ti meg néztek egymásra a bébivel, hogy hmmm... Szóval nekem kéne Téged életben tartani, sőt ha lehet BOLDOGGÁ tenni, mert úgy 58 könyvet olvastál el arról, hogy mi milyen károkat tud tenni a baba lelkivilágában. Ja igen, az anyuka lelkivilága az smafu. Te megszűntél létezni, mint ember, csak mondom. 
Szóval ott van az a kis élőlény, akit Ti hoztatok létre, és sír. Sír ha éhes, sír ha bekakilt, sír ha fáj valamilye, sír, ha fáradt és sír ha... Ja sír csak úgy is, hogy am Ő sem tudja mi baja van. És akkor jönnek ezek a nagy beszólások, hogy "Te vagy az anyja, majd tudod, hogy mi baja van". Tény, hogy egy idő után az ember meg tudja különböztetni, hogy mikor éhes a gyereke és mikor fáradt, de miért is kellene egy nőnek azért szarul éreznie Magát, mert nem tudja kapásból, hogy miért sír a gyerek? 
Aztán jönnek a jó tanácsok, úgy MINDENRE. Mert hát az Ő gyereke az ilyen meg olyan volt. Ja, csak az Ő gyereke az nem a Te gyereked... És ezt annyira könnyű elfelejteni, hogy minden gyerek más. Nincs egy közös séma, vagy szupertrükk, amit rá lehet húzni az összesre és az majd úgy működik. Ami a Petikénél bejött, az lehet, hogy a Józsikánál kvára nem fog működni. De a Gizike, a Petike anyukája pedig tudja, hogy ennek működnie kell, úgyhogy tuti, h Te csinálsz valamit rosszul... Meg tudod, első gyerek, hát ott még mindenki béna, szóval nem gáz, hogy Te is az vagy. Bezzeg a Gizi... Ő már expert, mert kinyomott magából 2 gyereket. 
Na az ilyen Giziket el kell kerülni, de kva nagy ívben. Az olyan barátnőkre kell hallgatni, akik ilyenkor leírják Neked, hogy "Muci! Az anyaság baromi nehéz és bármit csinálsz, jól csinálod!" Mert, ha nem is tudod megkülönböztetni a "bekaksiztam" sírást az "unatkozom" sírástól, akkor is TE tudod a legjobban, hogy mi kell a gyerekednek. Mert Te vagy Vele összezárva 0-24-ben, és Te voltál az albija 9 hónapig... Úgyhogy Gizike bekaphatja.

Ehhez jönnek a következő bullshit-ek:

"Olyan gyorsan eltelik ez az idő" (ja, mert minden nap a túlélésért küzdesz, és húzod a strigulákat, mint a böriben)

"Ez a legszebb időszak, élvezd ki, hogy ilyen pici" (aha, hát sztem első gyereknél esélye nincs az embernek bármit is kiélvezni, azon kívül, hogy néha megveregetheted a jobb kezeddel a bal válladat, ha éppen úgy érzed, hogy sikerült boldoggá tenni a babát vagy ha kapsz egy cuki kis mosolyt)

"Aludj, amikor a gyerek alszik" (ez tök jó, de amikor a gyerek alszik, akkor van csak időd bármi mást is csinálni a gyerek ellátásán kívül... Tehát akkor van időd esetleg egy kicsit rendet rakni, főzni, mosni, takarítani, vagy egyáltlaán megnézni egy filmet vagy felrakni egy arcmaszkot vagy akármi...)

"Anya vagy, megoldod"

Itt leszögezném, hogy az anyáknak nincs szupererejűk. Aki anya, annak egyszerűen MUSZÁJ funkcionálnia és megoldani a dolgokat. Nem azért, mert a gyerekkel kapunk így egy csoda sugárzást, amitől Mother Woman lesz az emberből, hanem mert az utolsó utáni tartalékaidat is kiaknázod azért, hogy a gyerekednek jó legyen. Mert elénekled Neki a 128. altatódalt is, hogy megnyugodjon. Éjjel felkelsz 10 percenként, hogy visszarakd a cumit a szájába, hogy ne sírjon és nyugodtan tudjon aludni. Mert egész nap kendőben hurcolod, akkor is, ha már leszakad a vállad meg a hátad, csak, hogy Ő biztonságban érezze Magát. Mert Te, mint NŐ, képes vagy arra, hogy MINDENEDET beáldozd a gyerekedért. A szoptatásnál a testedből táplálod konkrétan. Nem alszol, nem eszel, nem iszol, nem pihensz, mert az a fontos, hogy Ő jól legyen. 
És akkor is, ha úgy érzed, nem bírod tovább, és összeomlasz, és az utolsó idegszálad is rottyon lóg, finoman megsimogatod és azt mondod Neki, hogy nem lesz semmi baj. Miközben Te Magad nem tudod, hogy meddig bírod még, de tudod, hogy az utolsó lélegzetvételedig azon leszel, hogy Ő jól legyen.
És nem kell szégyelned Magad azért, mert néha azt kívánod, bár ne hallanád, hogy sír. Vagy mert néha mérges vagy rá és nem vagy annyira türelmes. Vagy ha úgy érzed, hogy szükséged van egy kis én időre, mert már egyszerűen nem bírod tovább. És tudod miért? Mert Te is EMBER VAGY! Az anyák is csak emberek, és ezt baromi könnyen elfelejti mindenki... 
Szóval legközelebb, ha egy anyával beszélgetsz, ne azt kérdezd meg, hogy "Hogy vagytok?" vagy "Hogy van a baba?" Hanem azt, hogy Ő hogy van. 

Minden tiszteletem az anyatársaimnak, akik igyekeznek a legjobb tudások szerint ellátni a feladataikat. Mert bárki bármit mond, ez a legkeményebb meló. Nincs ünnepnap, nincs szabi, nincs szünet. Én bármikor cserélnék, bármelyik dolgozó férjjel, aki haza jön, és a tisztába tett, jóllakott gyerek várja, és rávigyorog. Akit hagy a felesége aludni, mert "szegény, biztos fáradt és holnap dolgoznia kell". Akit meleg étel és tiszta ruha vár otthon. És akivel szexel a felesége, mert persze ez is igény és sok férfi nem érti meg, hogy min is megy keresztül egy nő a szülés után... És 6 hét sokszor nem elég... Nem elég arra, hogy a nő lelkileg felépüljön... Meggyógyuljon... Újra egyáltalán KEDVE legyen a szexhez. Mert nem biztos, hogy éppen az összehányt pulcsijában, a 1,5 hete nem megmosott hajával, a karikás szemeivel, meg a kis pocijával annyira nőnek érzi Magát... Lehet, hogy nem arra vágyik, hogy valaki a "testét szeresse", hanem egyszerűen arra, hogy valaki az Ő lelkét is figyelembe vegye és kicsit "megsimogassa". 

Szóval ha terhes vagy, vagy szültél, vagy már anyuka vagy, tudd, hogy ez egy kibaszott gyilkor rodeo, de Te ott ülsz azon a bikán és kézben tartod, szorítod azt a gyeplőt! Akkor is, ha úgy érzed, hogy néha nem így van, hidd el, hogy nem semmi amit csinálsz MINDEN NAP! És ez nem "semmi" meg "hát ez egy anya feladata". Te, mint EMBER, mint NŐ, brutál szintenfelül teljesítesz és le a kalappal! Ezt sose felejtsd el! És szabad sírnod! Szabad bizonytalannak lenned! Szabad dühösnek lenned! Szabad úgy érezned, hogy mindenki elmehet a bús pcsába! Szabad úgy érezned, hogy fáradt vagy és fel akarod adni - mert úgy sem fogod... 
Tartsd ki és tudd, hogy ettől nem leszel rossz szülő. Ezeken mind keresztül megyünk, csak nyíltan nem beszélünk róla... Mert a social media meg a társadalom úgy állítja be ezt az egészet, mintha valami csodás, easy peasy dolog lenne gondoskodni egy picike kis emberkéről (magadon, a férjeden meg jó esetben még a kutyán / macskán kívül is), pedig nem az.

Hős vagy! És sz@rd le, aki mást mond! ♥

Amikor az ember elgondolkozik azon, hogy szeretne családot alapítani és megkezdődik a gyerek projekt, akkor a terhességet, mint valami csodálatos "áldott" állapotot képzeli el Magának az ember lánya. Ahogy a nap sugarai alatt, kis fényglóriával a feje körül, két kezével a csodás pocakját tartva, hosszú hajjal áll és mosolyog, hogy "igen, megteremtek magamban egy másik emberi lényt és Anya Istennővé avanzsálódok".
Na, hát valahogy én is így voltam ezzel, hogy ez egy nehéz, de csodálatos dolog, és senki, de SENKI nem világosított fel arról, hogy a terhesség valójában egy 9 hónapos szopóroller. 
Kicsit olyan, mintha az ember 40 hétig Monopolyzna vagy Az Ezüst-tó kincse társasjátékozna. Mi régen sokat játszottunk Tesómmal ez utóbbival, és voltak benne kártyák, amikből mondjuk néhány ilyen kis aranyos volt, hogy "pénzt örököltél, kapsz egy aranyrögöt a banktól". De a legtöbb ultra szivatás volt, mint "kirabolt egy bandita, elvesztetted az összes vagyonod". Na, a gyerekvárás is ilyen. Felkelsz és a Sors emel Rád egy lapot és Te imádkozol, hogy a kedves, aranyos kis aranyrögös legyen, de valahogy mindig megkapod a rohadt banditákat. Csak itt kirablás helyett, olyan kártyák vannak, hogy "Ma mindentől IS hányni fogsz" vagy "Ma piros, viszkető kiütések jelennek meg rajtad" esetleg "Ma azt a betegséget IS elkapod, amit 33 évig soha". Aztán vannak amúgy a lightos, "kedves" kis lapok is, mint "Ma egész nap úgy érzed pisilned kell, aztán max 3 csöppöt tudsz kipréselni Magdból" vagy "Ma elég lesz 12 óra alvás is ahhoz, hogy ne legyél zombi fáradt". Ezek a szerencsés napok... 
Ezekből jut kevesebb. Főleg nekem. Nálam úgy történt, hogy amikor eldöntöttem nagy mellénnyel, hogy leszületek a Földre, akkor a Zoom Meetingemen a felső menedzsmenttel valami félre mehetett, mert valahogy mindig van a rövid és egyszerű út meg a "ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel" Dante Pokla verzió és én valahogy a rossz szerződést írhattam alá, vagy nagyon átcsesztek az apró betűs résszel, mert Dante Pokla egyenes sztráda ahhoz képest, amit nekem néha az élet tartogat így meglepcsibe.
Amúgy ebből kifolyóglag, sejthettem volna, hogy amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, és a már anyuka barátnőim, nagy mosollyal ölelgettek, hogy jaaaaaaj, de jó, gratulálok, akkor az nem arról szólt, hogy jaj de szuper Neked és úgy örülök, mert most boldog leszel 9 hónapig, hanem inkább egy ilyen "muhahahaha Te még nem tudod mi vár Rád anyukám, bezzeg én" mosoly volt. Welcome to the hell bitch...
Szóval indulásként kezdtük ilyen kis hasgörcsöcskékkel, de szerencsére hamar rájöttem, hogy a MAGNÉZIUM, az Isten király anyag, a terhes anyák ekije, mert az, öcsém, minden gondod bajod megoldja. 
Ezek után jött a hányinger - nem tudtam még csak ránézni sem a tükörtojásra, pedig 10 éve azt reggelizem... A kávét is csak dacból küldtem le, hogy nehogy már még ezt is elutasítsa a testem, amikor ez létszükséglet a túléléshez. Olyan dolgokat ettem, hogy a férjem csak pislogott, hogy hogy a bánatban nem fosom össze Magam a krémsajtos szendvicstől majonézzel? De nem fostam, a gyerek ezt kívánta, úgyhogy ezt kellett enni, különben return tickettel jött volna vissza a cuccos. Ilyenkor az ember átalakul ilyen agymosott gazdatestté, mint a The Last of Us-ban. Mondjuk szerencsére semmi perverz dolgot nem kellett magamba tömnöm, mint például Nutellás uborka és társai, úgyhogy nem tudom, hogy ez csak ilyen TikTok-os leganda h a nők ilyenkor ilyesmiket IS esznek, vagy valóban van ilyen... Ha Neked volt, dobd be nyugodtan kommentbe :)
Valahol a 11. héttől kezdődött el a hányás, amikor is reggel 6-kor, akció hősöket megszégyenítve ugrottam ki a férjem által lelassított autóból, hogy sugárba hánnyam telibe az egyik bokrot csak úgy a semmiből, mert miért is ne? 
Közben persze az ember várja a szép részeket, mint a terheshas, de úgy az 5. hónapig ebből annyit lehetett látni, mintha laktózérzékenyen benyomtam volna egy fél lityó tejet és rá küldtem volna egy kis sajtot, amitől rendesen felpuffadtam. Ezzel több évnyi edzés után próbálsz megbarátkozni, mert Te tudod, hogy nem puffadás, hanem egy gyerek van ott benned, és nem dagadt vagy, hanem terhes, de am már ha puffadásról beszélünk, szép dolog a székrekedés és a bélgázkibocsátás, mind a kettő jóbarátod lesz a terhesség ideje alatt.
Reménysugárként ott lebegett a szemem előtt, hogy tarts ki Niki, a 2. trimeszter lesz a Te időd, amikor ezt mind hátrahagyva, aktív és kreatív időszak elé nézhetsz pár hónapig!
A 2. trimeszter első reggelén csodás napra éberedtem, valóban kipihent voltam, nem fájt semmim, nem volt hányinger, elmúltak a pattanásaim, és olyan sörényem volt, mint egy csillám unikornisnak. Könnybe lábadt szemekkel suttogtam, hogy "végre... pregnancy glow". De nem volt itt semmilyen glow, inkább volt ez kész átverés SHOW, ugyanis amikor már azt hittem, hogy végre elmerülhetek a gondtalan napokba, és kicsit kiélvezhetem ezt a terhesség dolgot, akkor Surprise!!! Kinyílt a méhszájam... Csak úgy, mert MIÉRT NE? Szóval egy hét kórház, méhszáj összevarás, hogy ne szülessen meg a gyerekünk 24 hetesen... Ezek után hello veszélyeztetett terhesség és ha mindez nem lenne elég, becsatlakozott a buliba a derékfájás és valami fasza kis viszkető kiütés. 
Itt tartunk most, 26. hét... Közel a 3. rettegett trimeszterhez, ahol "csak most jön a neheze"... Hát megmondom őszintén, hogy nem tudom mire készítsem magam ezek után... Ha a 2. trimeszter volt a terhesség highlight-ja, akkor azt hiszem, hogy leülök megírni a végrendeletemet...
Amúgy nem akarom elvitatni, hogy ez a 26 hét rengeteg mindenre megtanított. Például arra, hogy Liam biztos, hogy egyke gyerek lesz és a testvéreket abszolút túlértékelik... 
Én komolyan feltenném a kérdést, hogy aki ezt többször végigcsinálta, azt kényszerítették, vagy önszántából ment bele? Lehetséges, hogy a szülés során a baba nyom egy "delete all bad memories" gombot, amikor elvágják a köldökzsinórt, vagy mi történik, ami arra sarkal nőket, hogy 4-6-8 gyereket szüljenek? 
A féjem nagyon szeretne legalább 2, 3 gyereket, úgyhogy mondtam Neki, hogy a lehetséges opciók ennek beteljesülésének érdekében: az örökbefogadás illetve a leasing. Lophatunk is még 2-t valahonnan, de azt kicsit rizikósnak ítéltem meg...
Amúgy azért vannak szép PILLANATOK is, ilyen például amikor elkezdtem érezni, hogy Liam mozgolódik. Aztán amikor már a férjem is érezte, ha rárakta a kezét a hasamra. Aztán Liam úgy döntött, hogy profi boxoló karrierjét már az anyaméhben előkészíti és boxzsák gyanánt a szerveimet fogja használni. Mivel még nem döntötte el, hogy a box melyik ágában szeretné Magát felküzdeni a nagyok közé, így néha bevisz 1-2 Chuck Norris-os pörgőrúgást is, hátha a kickbox lesz az igazi... Lazításként, esténként szerintem rave vagy techno partykat nyom, de az is lehet, hogy breakelni tanul, mert néha úgy pörög a hasamban, mintha nem lenne holnap. 
Azt hiszem ez lesz a mai bejegyzés végszava, mert Liam be is indította a bulit, úgyhogy ágyba helyezem a kiütéses, viszkető habtestemet, hogy ma is 56x keljek fel pisilni és ne aludjak semmit. 
Alig várom a szülés csodás örömeit... #megfogokpusztulni #help

Üdv a magánéletem legmélyebb és legsötétebb bugyraiban, kedves Olvasó.
Nem igazán találsz jó formámban, őszintén meg kell, hogy osszam Veled...
Az van, hogy a rendszer 2 hete visszadobott a szinglik ömlesztő tégelyébe és ettől nagyon... DE NAGYON morci lettem...
Ez lehetne itt egy depresszív, önsajnáló bejegyzés - mert elhiheted, hogy KVÁRA sajnálom magam, de most komolyan; "MÉ KE EZT CSINÁNI E?!" - de úgy döntöttem, hogy nem... Belázadok a normák és saját ösztöneim ellen, és csak szépen elmesélem, hogy mekkora "buli" az after party egy szakítás után és, hogy mi folyik a világban, azért, hogy ha Te harmincas, kapcsolatban élő boldog / félig boldog ember vagy, akkor tudjad, hogy mi vár Rád, hogy ha nem becsülöd meg azt, amid van, és netalán visszakerülnél a vadon körforgásába... Mert ez kérlek szépen, ez valóban olyan érzés, mint amikor a biztonságot nyújtó fészekből szépen kiröppensz - vagy kihajítanak - a dzsungelbe, ahol is egyszerre ugrik Rád 5 alfa hím, akik csak a prédát várták és a friss husit, hogy elsőnek mélyeszthessék bele (BELÉD) a karmaikat. Aztán még fel sem ocsudtál, zilált kis lelkivilágod még szinte romokban, de már az arcodba vágják a szép új világ kulcsfogalmait, mint: BUMM - Barátság extrákkal, BAMM - Kúrópajtik, PUFF - Hármas, RATATATA - érzelemmentes, DIRR - Dickpic, DURR - nyitott kapcsolat... és még sorolhatnám, de ennyi is elég lesz, hogy hanyatt-homlok menekülj vissza a kis "fészekhez", amiből kipottyantál vagy netalán magadtól hagytad ott. Újra értékeled, hogy "ááááh nem is zavart annyira, hogy horkolt. Szinte hiányzik, hogy néha az orrom alá fingjon. Basszus milyen hülyeségeken tudtam kiakadni, most már nem is zavarna". De ácsi! Tudom, nagyon meggyőzően tudod Magadnak eladni, hogy miért nem szánalmas visszateperni Magad az exedhez - de hidd el, hogy az. Mert valamiért szakítottál. Bizony. Ott nem klappoltak a dolgok - vagy csak egy hálátlan kis dög vagy, aki nem tudta értékelni a másikat, de akkor meg megérdemled a dickpic cunamit.
Szóval igen... Átérzem... Tudom milyen... 2 hét alatt átestem a szakítás összes fázisán:
1. Düh - Általában a szakítást övező fázis, amikor betelik a pohár és vmi apróság megkoronázza az egész kis szarkupacot, amivé a kapcsolatotok vált és rájössz, hogy nincs mit tovább húzni, VÉGE. Felszívtad Magad, Neked ennél jobb jár, nyaljon sót, meg kakiljon sünit. 
2. Pánik - Ez az a rész, amikor a düh már elcsitul és elkezdenek előjönni a szép emlékek, és rájössz, hogy bármekkora kretén, azért csak szereted és nem is volt olyan rossz Vele. Szinte biztos vagy benne, hogy majd valahogy kibékültök és megoldódik. De ahelyett, hogy próbálna visszajönni Hozzád, bekopog és elviszi a cuccait, majd annyit sem mond, hogy "biztos?".  WTF? Ez nem az a film, amiben Te elképzelted magad!
3. Reménykedés - Ez átmeneti. Ez nem így fog lezárulni. Észhez tér, csak idő kell Neki. Hát szeret vagy mi a tök?! Lesz itt még happy end! (Nem lesz) 
4. Depresszió - Itt mész át szánalmasba... Rájössz, hogy baromira nem voltál annyira fontos, mint amennyire Te azt szeretted volna hinni. Rájössz, hogy nem lesz több szép pillanat. Rájössz, hogy a "mi"-ből megint "én" lesz... Rájössz, hogy a jövő tervezése múltá válik. Rájössz, hogy kezdheted előlről az egész társkeresősdit, mert a Te szíved csak arra jó, hogy mindenki megcsócsálja, aztán eldobják, mint vmi csokipapírt. Rájössz, hogy ez a férfi sem küzd érted, csak hagyja, hogy kisétálj az életéből, olyan dolgok miatt, amiket 100000x kértél Tőle sírva, hogy változtasson rajta egy kicsikét a kedvedért, de nem tette, mert am Te vagy a hülye és ne akard megváltoztatni. És lehet, hogy tényleg Te vagy a hülye. És ez úgy fáj. Minden annyira fáj, hogy nem akarod ezt érezni. Sírsz, vonyítasz, mint egy kutya, ordítasz mert mar és tép belülről a fájdalom. Mintha savval locsolnák a lelked. És elkezdesz inni... És zabálsz össze-vissza. A lényeg, hogy valami mást is érezz a mellkasodban tátongó űr helyett. Berúgsz. Jó ötletnek tűnik küldeni Neki egy üzenetet, hogy mennyire szereted. Megalázkodsz, csak, hogy kapj Tőle még egy picike aprócska szeretet morzsát, hogy elhitethesd Magaddal: fontos voltál. Szeretve voltál. Van még remény. Pedig nincs. És ez így van rendben. 
5. Gyógyulás - Amikor elfogadod, hogy okkal szakítottál és okkal nem oldottátok meg a problémákat, akkor fogsz elkezdeni gyógyulni. Amikor nem menekülsz a fájdalom elől, hanem leülteted Magad mellé és átöleled. Amikor eggyé válsz Vele és a részeddé válik. Nem harcolsz tovább, csak elsiratod, elgyászolod a kapcsolatotokat. Nem elvesztegetett időként tekintesz rá, hanem egy szép fejezetnek az életedben. Befejezed az önmarcangolást, mert abban a pillanatban, amikor zajlottak a viták, Te a legjobb tudásod szerint kezelted azokat. Persze mostani fejjel máshogy csinálnád, JÓHOGY! De ugye nem vagy időutazó, úgyhogy ezt a tudást, majd a következő kapcsolatodban kamatoztathatod.
Hidd el, tudom, hogy nehéz, de lassan rájössz, hogy nem is annyira rossz egyedül. Újra felfedezed a függetlenség szépségét... Visszatalálsz önmagadhoz. Elfelejtheted azt a nőt, akivé Miatta váltál, hogy megfelelj az elvárásainak. Persze profitáltál is belőle, mert amiket megtanultál az elmúlt évben / években az már tapasztalat. Újabb hegek a lelkeden, amik ha beforrnak, emlékeztetni fognak rá, hogy mit NE csinálj, vagy mit csinálj másképp. 
Anyukám szerint: "Ne aggódj kislányom, ne hajtsd a szerelmet, majd Rád talál az Magától" de az igazság az, hogy a világjárvány 2 évében a Covid sem volt képes rám találni, úgyhogy nem fűzök sok esélyt a szerelemhez sem, főleg amekkora seggfej volt velem az elmúlt 4 évben... 
Szóval a jó hír, hogy nem halunk bele a szakításba... Azt hisszük pár hétig, hogy igen, de nem. Nem adják ám azt olyan könnyen, hogy csak "jaj de fáj" és bumm elhalálozhatsz. A-a. Igazából a sors vagy a karma, vagy hívd, ahogy jól esik, ezt gondolja, miközben a tenyereit dörzsölgeti: "Szenvedjééééél csíra! Fürödj a kínban! Muhahahaha"
Nekem szerencsére itt van Loki, aki vagy megértő és akkor társam a búban, vagy csak kretén, mint ahogy úgy 90%-ban mindig, de akkor meg legalább elvonja a figyelmemet arról, hogy sajnáljam magam. 
Egy a lényeg, cicát ne vegyél, mert azok seggfejek. Persze a barátnőm ezt cáfolná, mert Neki "milyen ari a cicája", aztán amikor küld Róla képet, ott mosolyog a sátán egy macskabundába csomagolva. Nem értem, hogy nem látja... 
Szóval itt tartunk, átestem az 5 fázisból 4-en, és mivel azt hiszem beléptem a healing period-ba, ezért gondoltam kiírom Magamból a tapasztalatokat, hátha Te is hasonló fázisban vagy, kedves Olvasóm és Magadra ismersz. Akkor tudd, hogy nem vagy egyedül és tudd, hogy túl leszünk ezen is, ne aggódj :) Ne bántsd Magad, mert van az úgy, hogy a dolgok egyszerűen csak nem működnek. 

Amikor az ember ezekben a magányos covidos időkben eljátszik a gondolattal, hogy mennyire szuper lenne egy bundás kis társ, vszínűleg nem azok a pillanatok jutnak eszébe, amikor a kis négylábú egy nap mondjuk 6x bepisil, vagy nekiesik az újonnan vásárolt szekrénynek, mind az összes kis tejfogával.

Nos hát én is beleestem abba az alapvetően amatőr hibába, hogy kiestek a Lucával töltött baba hetek / hónapok. De olyan ez, mint amikor az ember szakít valakivel, aztán pár év múlva már csak a szépre / jóra emlékszik. Előttem is a jól nevelt 10 éves kutya képe lebegett, aki átalussza a napot, póráz nélkül sétál és gyakorlatilag már egy dolgozó felnőtt emberre van kalibrálva.

Végül a csillapíthatatlan vágyam az után, hogy újra kiskutya legyen az életemben, arra sarkalt, hogy magamhoz vegyek egy 3 kilós kis szőrgombolyagot. Mivel kezdetektől fogva már a szeme sem állt jól, a Loki nevet kapta – ami azóta kiderült, hogy TÖKÉLETES választás volt.

Loki igazi kis mókamester. Az első hónapban például a kedvenc hobbija az volt, hogy reggel, amint földet értek a kis tappancsai az ágyból, egyből elengedte magát, és jött minden, ami csak kikívánkozott a szőrös kis testéből... Gyakorlatilag kettőt pislogtam és már tele volt meglepikkel a szoba.

Természetesen engem sem kellett félteni, 2 nap után már sétáltatós cuccban feküdtem le, így reggel megébredve, csipásan, nyálas szájjál, ámbár felöltözve, felkaptam az újdonsült kis négylábúmat és az első landolása már kint történt a szabadban, ahol kedvére csinálhatta össze Magát.

De hát persze semmi poén nem lett volna benne, ha itt meg is oldódik a pisi-kaki háborúm Lokival... Ő mesteri jedi szintre fejlesztette a szobatisztátlanságot. Amikor megérkeztünk Hamburgba, már rendszeressé vált, hogy megált a lakás egy pontján, mélyen a szemembe nézett és mielőtt rá ordíthattam volna, hogy „Eszedbe ne jusson” már hugyozott is a padlóra – jobb esetben, mert amúgy imádja teletuningolni a szőnyeget...
Így indult a kapcsolatunknak...
Eljutottunk az „Aaaahw Te vagy a legcukibb kutyuska a világon”-tól a „Nem hiszem, el Te Sátán Fattya, már megint mit csnáltál?”-ig.
Persze bármennyire is haragudtam rá, sosem tartott sokáig, mert attól függetlenül, hogy gyakorta tud úgy viselkedni mint egy kis kretén,  amúgy tényleg egy szeretetgombóc – csak kár, hogy nem engem szeret hanem a rosszaságot...

Szóval szeretetgombóc, de főleg gombóc...

Én jóhiszemű és felelős kutyamamiként, úgy döntöttem, hogy főzök az én egyetlen kis szemem fényére. Ez olyan jól sikerült, hogy a decemberi 3 kilós pindúrkából, mára 6 kilós kis Dunci lett... Meg is jegyezte ma finoman az orvos, hogy esetleg csökkenthetném az adagját... Pedig amúgy esküszöm, hogy nem is adok Neki sokat, de hát úgy tűnik, a házi koszt valahogy táplálóbb, mint a konzerv.

Amúgy szegény Bucikámnak nem volt ma jó napja, mert nem elég, hogy 1 órát kellett várnunk a rendelőben, hogy végre sorra kerüljünk, de a doktor bácsi mindenféle előjáték nélkül seggbe hőmérőzte szegényt, aminek az, hogy nem örült a kutya, enyhe kifejezés... Konkrétan olyan sátáni morgások és vonyítások törtek fel belőle, amint a lázmérőnek csak az aurája az ánuszához ért, hogy az aszisztens izomból rámarkolt a kutyára, de még így sem tudták megmérni, hogy mennyi a hőmérséklete, csak 3. próbálkozásra.

Szóval igen... Nem elég, hogy ledagizták, de még ez is...

Amúgy a kutya 3 napja konkrétan úgy liheg éjszakánként, hogy nem tudok aludni Tőle... Az első este még azt hittem, hogy melege van, de 19 fokban azért elég kellemetlen lenne, ha így dögledezne a kutya, mert ez azt jelentené, hogy nyárra kopaszra kell borotválnom, hogy ne kapjon hőgutát...
Mivel napközben nem volt melege csak éjjel, kezdett gyanússá válni a dolog, úgyhogy elkövettem azt a hibát, hogy rágugliztam, hogy minek a jele lehet a túlzott csaholás...
Mondanom sem kell, hogy a google már kábé feldobta, hogy hol tudok akciós koporsót venni a kutyának...
Volt minden, a ráktól elkezdve a szívbetegségekig, a légcsőszükületig, de még a Cushing-szindrómát is kidobta a net, én meg csak kapkodtam a fejemet.
Persze hiába tudom, hogy nem szabad doktorosdit játszani az internetről, de azért rendesen bennem volt a para, amikor ma rákérdeztem az orvosnál, hogy amúgy mi lehet a gond?
Végül kiderült, hogy kicsit meg vannak nagyobbodva a mandulái, amik vszínűleg éjjel fájnak Neki és azért kapkodja a levegőt, hogy hűtse.

Áááh, nem is tudtam, hogy a hiperventillálás a mandulagyulladás jele, de hát már az is valami, hogy legalább nem tüdőrákos a kis Dundiégó.

Úgyhogy igen, így telt a mai csodálatos csütörtök, de legalább itt a hétvége...

Legalábbis nekem, mert Loki oltást is kapott, így 3 napig nem játszhat kutyákkal és a nagy sétáktól is eltiltották...

Csórikámat a sors nem bottal veri... hanem szurival meg ánuszhőmérőzéssel...

Azt az örömteli hírt kaptam tegnap, hogy bekerültem egy kávékapszula tesztelős projectbe. A mai nap folyamán meg is érkezett a kis induló csomagom, amiben ott figyeltek a L'OR kávékapszulái.
Bevallom őszintén én még sosem hallottam a márkáról, pedig 1992 óta létezik. Születési helye szerint francia gyermek, azzal a céllal, hogy kiakassza az olyan kis kávématyik ízlelőbimbóit, mint én. Szerencsére kompatibilis Nespresso gépekkel, úgyhogy bárki élvezheti, akinek George Clooney-s gépe van otthon - akinek Clooney-ja is van az szóljon privátban.
Ha valaki ínyenc, akkor valószínűleg boldoggá teszi a tény, hogy a termékcsalád 7 ízben érhető el.
 A teszt dobozkámban én egy-egy csomag Ristretto és Espresso Papua new guinea 7 nevű kapszit kaptam.

Az első, amit az ember észrevesz, hogy nagyon szép és kifinomult a csomagolás. Nekem nagyon tetszenek a színek, illetve, hogy a szlogenjüket - "Aranymérce a kávézásban" - is belecsempészték a dizájnba. Tudom, hogy ez abszolút marketing fogás, de én például sokszor vagyok impulzus vásárló, meglátok valami újat, megfogdosom, és ha megtetszik a külseje a terméknek, már dobom is a kosárba. Azt hiszem a L'OR-nak ezzel nem lesz gondja, tényleg exklúzív és minőségi hatást kelt.

A kapszula a dobozból kivéve sem okoz csalódást, továbbra is követik az arany vonalat, amiből az ember kicsit tényleg úgy érzi, hogy igen, ez minőség.

Hiába este 7 óra, úgy döntöttem nem várok holnap reggelig a teszteléssel, így hát izgatottan kapcsoltam be a gépet, hogy beleejtsem a kis ARANYost - haha - és már nyomtam is a rövid kávé gombot.

Újabb pozití­vum, hogy már a pohárba csordogálás közben, megcsapott a fincsi kávé illat, ami az eddigi kapszuláknál nem volt jellemző. Ugyanezt tudom elmondani az ízével kapcsolatban is, finom, jó minőségű kávé, nincs az a szúrós utóíze, amit például az Aldis kapsziknál szoktam érezni. A brosúra gyümölcsös, édes-fás ízjegyeket ígér, amit úgy gondolok, hogy be is tart. Én személy szerint nem annyira vagyok oda a nagyon erős, bumm arconcsap kávékrt, úgyhogy számomra a L'OR lágy édeskés í­ze, abszolút élvezhető és szerethető.

Nekem nagyon tetszik a L'OR stílusa és úgy gondolom, hogy maximálisan hozza, amit ígér. Nálam 10/10-es, bár a Ristretto-t még nem teszteltem, de nem hiszem, hogy ezek után csalódást okozna :)

A project része a termék teszteltetése barátokkal illetve családtagokkal, úgyhogy, aki vállalkozó szellemű és megtetszettek Neki a leírtak, írjon bátran, szívesen adok mintát, érdekel, hogy Ti mit gondoltok / mik lesznek a tapasztalataitok.

A mai nap hatalmas meteorológiai trauma érte a várost: esett az eső.
Ez itt Pesten például azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden közlekedési eszközre minimum DUPLA annyi időt kell várni de legalább állhatsz is velük a dugóban, mert mindenki előkapja a kocsiját esőkabát gyanánt.
Én már lelkileg felfegyverkezve vágtam Neki a reggeli munkába menetelnek, azzal a naiv tévhittel, hogy engem ma nem lephet meg a BKV. Mert amúgy Ők annyira jófejek, hogy havi 9500 HUF-ért gyakorlatilag minden héten valami meglepetéssel kedveskednek az utasaiknak! Sajnos nem igazán tudnak átlendülni azon a vékony mezsgyén ami az utasaikat boldoggá nem pedig idegronccsá tenné.
Szóval meglepő módon kimaradt egy troli. Ez már szinte kötelező jellegű volt, így hát tök lazán álldogáltam 12 percet az esőben, mert ugye tök jó, hogy van BKK FUTAR, csak mi a pöcsnek, amikor kiírja, hogy 6 perc, gondolod elindulsz, kiérsz a megállóba, álldogálsz 5 percet, majd mikor újra ránézel, továbbra is azt írja, hogy 6 perc. Szóval az van, hogy sztem a BKV egy másik idősíkon létezik és ez megzavarja Őket sokszor abban, hogy itt, mi, földi idő szerint, amúgy már rég rajta kéne, hogy legyünk azon a guruló fostaligán.
Végre az Ő zónájuk szerint is felszállási idő van, így be is vánszorog a troli a megállóba, ahol már természestesen 5000-en várjuk, hogy végre elindulhassunk a munkába. Itt megjegyezném, hogy a BKV arról is gondoskodik, hogy közelebb hozza Pest népét egymáshoz. Magányos vagy? Érintésre vágysz? Szállj fel gyakorlatilag bármelyik közlekedési eszközükre, és tuti fixen emberi testek hada fog hozzád dörgölőzni. Gyakorlatilag elesni sem tudsz, úgy körbe vagy bástyázva - ugye? Még az extra biztonság is kipipálva!
Szóval épp egy könyökkel a hátamban, és egy alkarral a seggemen zötyögök kb 10-el, amikor is gondol egyet a piros foskupac és úgy van vele, hogy "troliskodjon a tököm ilyen időben" és lerobban. De nem olyan újraéleszthető módon, hanem végleg feladva a küzdelmet. Ennyi volt! C'est la vie! Mindenki bekaphatja!
Nem vagyok ideges, lassan 35 perce léptem ki a lakásból, hogy megtegyem a 20 perces utat a munkahelyemig, ahova 6 perc múlve be kéne, hogy érjek.
Becsuktam a szemem, összpontosítottam és próbáltam elterepoltálni magam, sajnos sikertelenül.
Annyit azonban csodás hipervándori adottságaimmal sikerült elérnem, hogy a sofőr bácsi közölte: innen biza nincs tovább emberek! Szegény troli kilehelte a lelkét, jönnek érte a szerelők, de addig meg kéne várni a kövi trolit, mert az úttest közepén kiszállni tilos, ugyanis balesetveszélyes! Elmondom én mi balesetveszélyes még: 56 munkába igyekvő, mérges emberrel közölni, hogy egy trolin ragadtak a Lehel tértől 50 méterre, korán reggel, éhgyomorra.
(Itt megjegyezném, hogy a sofőr bácsi nagyon türelmes és rendes volt, szóval le a kalappal)
Miközben vártuk az after party-t rájöttem, hogy a magyar nyelv egyik csodája, hogy hányféleképpen lehet elküldeni egy szolgáltatót a derék, ősi mesterséget űző édesanyukájába. Amíg mások a fennhangú ékesszólással voltak elfoglalva, én olyan dolgokon gondolkoztam, hogy kimászok az ablakon - de itt rizikós volt, hogy úgy végződik a történet, mint Micimackónál, amikor beszorult a feneke az odú bejáratába. Tervben volt még egy vetődés is ki az ajtón az úttestre, de annyian álltak körülöttem, hogy ha héliumos lufi lettem volna, akkor se lett volna esélyem.
Szerencsére nem kellett sokat várni a váltó fuvarra, így kinyíltak az ajtók, az oxigén betódult, mi meg ki...
Gondolom nem kell részleteznem hányan sétálták le inkább azt az 50 métert, mint sem hogy felszálljanak egy már alapból tömött másik öngyilkos hajlamú trolira.
Győzedelmeskedve és rommá ázva szasszéztam be a munkahelyemre 20 perc késéssel.
Ja, és a BKV arról is gondoskodott, hogy azért még így se maradjak ki az afterből: Haza fele a troli helyett pótlóbusz jött, amire gyakorlatilag már egymás nyakába ültünk, hogy mindenki beférjen. Illetve mivel sok jó ember kis helyen NEM fér el, préselhettem ki magam egy 50 centis résen a két ajtó között, mert ugye beakadtak kinyitás közben...
Ezúton üzenném a BKV-nak, hogy köszönöm ezt az igazán eseménydús napot, de jövő hónaptól inkább dugják fel maguknak 9500 HUF-ért a bérletüket illetve az ehhez tartozó "szórakoztató" programsorozatukat.
Drága bringám: JÖVÖK MÁR!!!

Mély meggyőződéssel vallom, hogy minden egészséges és jól működő kapcsolat alapja, hogy hagyunk teret a másiknak. S bár ezt az elméletemet eddig csak párkapcsolatok terén tekintettem alap követelménynek, azt kell, hogy mondjam a gyerekeknél is működik... 

A nyári szünet túl sok közös időt szabadított ránk, aminek az lett a következménye, hogy az 5-6 órában remekül működő kapcsolatunk, 8-10 órában, ámokfutó lidércnyomássá vált... Nem mondtuk ki a srácokkal, de a mi kis triónk kicsit megroggyant... Vagy ha a triónk nem is, ÉN egészen biztosan... 
Elkezdődtek a kis finom - aztán már full arcba nyomós - tesztelgetések, hogy Niki Au Pair mit és meddig enged... Én igazán jófej voltam, de van egy határ, amit ha átlép egy férfi, előjön a vadállat... Na hát a fiúk ezt nem tudták. Persze férfi és kispasi között azért van különbség, ezért nem úgy szabadult rájuk a fenevad, mint ahogy egy felnőtt hímre szabadulna, de azért volt, hogy Niki Au Pair nem volt olyan jófej, mint szokott lenni amúgy, nem nyári időszakban...

Szerencsére jött a megváltás, és elpályázhattam haza Magyarországra 1 hétre, ahol kb végig rohantam, hol ide, hol oda, de még így is pihentetően hatott az amúgy szétzilált idegrendszeremre.
Érdekes, hogy a gyerekek máshogy cincálják az ember idegeit, mint mondjuk egy idióta főnök vagy egy szar munkahely.
Amikor az irodában a felnőtt fönököm húzta ki a gyufát, Nála konkrétan tikkelt a szemem és szerintem néha még a szám is habzott, úgy fel tudta kúrni az agyamat. A gyerekek azért mások. Tudsz rájuk haragudni, meg magadban fortyogni, de a lelked mélyén igazából nem haragszol rájuk. Mondhatni, Ők csak a felszínt kapargatják :) - mondjuk nálam azért 1 hónap alatt elég mélyre ásták magukat a kis szarosok, de azért szeri van <3

Szóval tegnap 4 óra alvás és 12 óra utazás után kis testem sikeresen visszaérkezett angliai kis otthonomba. Szerencsére a gyerekek emlékeztek rám, sőt mintha még örültek volna is nekem - de lehet, hogy ezt már csak én képzeltem bele a viszontlátásba.

Ma már természetesen jó katona módjára szolgálatba is álltam. Bevallom, fogalmam nem volt mit kezdjek a gyerekekkel, kicsit azért tele volt a gatya, hogy onnan folytatjuk tovább a történetet, ahol abbahagytuk 1 héttel ezelőtt, és hát annak azért annyira nem örültem volna.
Szerencsére a nagyobbik kitalálta, hogy menjünk el Amershambe a játszótérre, úgyhogy a délelőtt kérdése meg is oldódott.

Épp békésen ücsörögtem egy padon, árgus szemekkel figyelve a srácokra - igazából nyomkodtam a telefonomat - amikor is egy nő jött oda hozzám, hogy "HELLO! Én Cloe vagyok! Neked mi a neved?" Láttam szegényen, hogy valószínűleg beteg és igazából másik világban él, úgyhogy gondoltam kedves leszek Vele, és bemutatkoztam Neki. Kezet fogtunk, mire felvont szemöldökkel közelebb emelte a kezemet magához és közölte, hogy: "Milyen puha a bőröd! Mint a babapopsi!" Bevallom amúgy is sokkos állapotban voltam, mert egy idegen nő kb lerohant, de amikor közölte, hogy babapopó kezem van, hirtelen csak röhögni tudtam. Erre csak egy komoly pillantást kaptam, ami cikázott a kezem, meg az arcom között, ezért inkább illedelmesen megköszöntem. Még volt pár zavarba ejtő kérdése, aztán illedelmesen elköszöntünk egymástól és elment. A nagyobbik gyerek mosolyogva somfordált oda hozzám: 
- Ki volt ez?
- Áh csak egy nő, aki közölte, hogy olyan puha a kezem, mint a babapopsi
- Babapopsi???
- Így van! Jól hallottad!
Kis szünet, Finn gondolkozik, majd lassan, felvont szemöldökkel rám néz és közli, hogy:
- Tehát Niki... Te az anyukák között atraktív vagy (ezt korábban egy srác jegyezte meg nekem a játszótéren) és még a kezed is olyan puha mint a babapopsi... Kihagytam valamit?
- Hát még rengeteg special tulajdonságom van, de azt hiszem a lényeget elmondtad.
Igazából itt jöttem rá, hogy mekkora szerencséjük van a srácoknak, hogy egy atraktív babapopó kezű lány az au pairük!

Amúgy jó, hogy ott voltunk 2 nagy játszótéren, mert hogy a fiúk kb az idő felét a deszkapályán töltötték, ugyanis rájöttek, hogy csúszdának lehet használni. Persze, hogy én se unatkozzak a kicsit mindig nekem kellett felpakolni a tetejére, mert a kis kurta lábaival nem bírt úgy nekifutni, hogy el is érjen a csúcsra. Aztán amikor ez már nem volt elég móka, kitalálták, hogy én is másszak fel hozzájuk. Én nagy mellénnyel és hosszú lábakkal gondoltam, hogy ez nem lehet akadály... Aztán jól pofára estem, amikor visszacsúsztam a háromnegyedénél... 
- Gyerünk Niki! Nehogy már ne tudj feljönni!
Azért remélem mindenkiben megvan a kép, ahogy a gyerekek között, én a habtestemmel küzdöm fel magam a deszka pálya egyik akadályára...? (Igen, jó au pairnek lenni néha megaláztatásokkal jár)
Végül sikeresen felküzdöttem magam, így már fentről húzgálhattam magam mellé a kicsit, illetve röhöghettem azon, hogy csúszkálnak lefele. Persze a móka végére a két gyerek úgy nézett ki mint két kis disznó..  Ja meg persze én is... Mindenünk retkes volt... 
A móka kedvéért azért lőttem Róluk remek képeket, ez például egy mintapéldány:

Gondolkozom egy önálló kiállításon aminek a címe az lesz, hogy "Au pair life" :D

1 óra környékén a srácok elkezdtek nyüglődni, úgyhogy elindultunk hazafele. A nagy ahogy szállt be a kocsiba, beverte a fejét, mire közölte, hogy "Sugar Honey Ice Tea"
Néztem rá, hogy what a heck? Mire közölte, hogy:
- Hát azt mégsem mondhatom ki, hogy S...H...I...T....
Néztem rá bután, aztán 2 mp múlva leesett.... Basszus! Van esze a gyereknek :D

Délután elvittem Őket egy játszóházba, de mielőtt bementünk volna, gondoltam veszek Nekik egy kis snacket mert tudom, hogy 4 körül kezdődik az "Éhes vagyok" műsor... Elindultunk a bolt felé, a kisebbik gyerek fogta a kisujjamat majd egyszercsak gondolt egyet, és kitekerte. 
- ÁUCS! Lachlan! Ezt miért csináltad???
A válasz egy vigyor...
- Ez nagyon csúnya dolog volt! Sajnálom de a rossz kisfiúknak nem jár snack!
Gyerek gondolkozik, vártam 2 percet, aztán gondoltam segítek Neki:
- Nem szeretnél mondani nekem valamit?
Rám néz nagy boci szemekkel - biztos rájött, hogy bocsánatot kéne kérni - majd közli, hogy:
- Niki! Kaphatok én is snacket?
Nézek rá....
- Lachlan, nem pont erre gondoltam... Nem szeretnél valami mást is mondani?
- Niki! Kaphatok én is snacket, LÉGYSZI?
Itt már inogtam az elképedtség és a röhögés között:
- Én valami olyasmire gondoltam, hogy sorry....
- Ja! Sorry! 
Pff... Köszi... Még, hogy a pasiknak nem a hasuk az első... Ahha....

Amúgy azt hiszem sikeres első napot zártunk, nem kaptam agyvérzést, még ideges sem voltam és holnap már péntek :D Bárcsak minden hét ilyen könnyen menne :)

Szóval az van, hogy amíg az ember gyerek, kvára nem érti, amikor nyári szünet elején a szülők gondterhelt arccal, biggyedő kis szájjal kilehelik, a "Jaj ne, már megint..." mondatot. 
Szerencsére itt Angliában "csak" 6 hét vandálkodó ideje van a kölyköknek, de így is a pánik küszöbén állok, hogy mi a sz@rt kezdek Velük 4 héten keresztül.
Mivel apukám is troll volt, tanultam egy s mást Tőle, így minden alkalommal amikor viszem Őket valahova, az iskola vagy az ovi fele megyünk és felhívom a figyelmüket, hogy "Nézzétek! Ott a suli / ovi! Integessetek Neki szépen és mondjátok, hogy már csak pár hét és jövünk!"
Az élet volt olyan kegyes hozzám, hogy a holiday első hetét a család nyaralással töltötte, így volt időm kicsit szusszanni, mielőtt nyakamba szakad 2 gyerek napi 8 órára. Ez az egy hét, nagyon jó volt arra, hogy totálisan semmi kedvem ne legyen bármit is csinálni.

Valahogy így képzelem el magam, amikor a srácok végre visszamennek a suliba:

Tegnap sikeres "első" napot zártam, ugyanis a kicsi souvenir fidget spinnerét sikeresen 3. napon elhagytuk a parkban. Ilyen tehetséges lúzernek, mint én, hét üres faluban párja nincsen a vidéken... 

A british summer egyszerűen csodálatos és határozottan érzem a támogatást programtervezés fronton, amikor 7-ből 5 nap esik az eső és olyan fika idő van, hogy az ember 4 évszaknyi ruhát vesz Magára, aztán fél óránként updateli az aktuális viseletet attól függően, hogy éppen lerohad a gatya róla, vagy szarrá ázik. 

Ma kitaláltam, hogy átruccanunk a gyerekekkel a közeli városba, Amersham-be, ugyanis Play Day volt, ami hát logikus módon KÜLTÉRI programokat foglalt magában ezen a gyönyörű, szürke szerdai napon.
A srácokat az első 1 órában a játszótér tökéletesen kielégítette. Aztán próbáltam unszolni Őket, hogy ha már itt vagyunk legalább valamit próbáljanak ki, ami mondjuk nincs itt mindig. A kicsi be is nevezett egy arcfestésre, bár a nagy előre röhögött a markában, hogy ebben az esős időben, mire feláll a székből és kijön a sátorból már nem lesz semmi az arcán, de mi azért belevágtunk. Szerencsére volt másfél óránk élvezni a pofijára mázolt tigrist, amikor is elkezdett esni az eső. Először azt hittük, hogy tipikus kis zivatar, de elkezdte izomból küldeni és az Istenért nem akart elállni... Időközben csatlkozott hozzánk egy német au pair barátom, Michael, aki merőben könnyített a helyzetemen és volt olyan kedves lefoglalni az egyik gyereket, amíg én a másikat terelgettem, mint jó juhászkutya.
Szóval ott álltunk a szakadó esőben ketten kedves kollégámmal, amikor is a kicsi kikiabált a játék vonatból a játszótéren, hogy:
- "Niki! Szálljatok be! Elviszlek Titeket!"
Első hallásra nem tűnt hülye ötletnek, mert hát a vonat ugye fedett volt és kevésbe áztunk volna rommá. Aztán amikor elkezdtük bepréselni Magunkat, tudatosodott bennünk, hogy ez egy két GYEREK személyes jármű, nem pedig HÁROM - ebből két nagy mamlasz - részére gyártott játék. Szóval kockára hajtogatva ültünk ott Michaellel, Lachlan köztünk szorosan markolva a kormányt és azon röhögtünk, hogy mennyire röhejesen nézhetünk ki...
Mindeközben a csúszdák strandokat megszégyenítő Aquaworld élményt nyújtva változtak át vízi csúszdákká, amire a nagyobbik és pár haverja is rájöttek. Mindez akkor tudatosult bennem, amikor mit sem sejtve hátra pillantottam, hogy lássam jól van még a gyerek, nem kell bárkát építenem, hogy megmentsem és azzal szembesültem, hogy az egyik haverja siklik le a csúszdán 220 km/ h-val majd kirepül belőle, mintha valami űrhajós kiképzésen lenne, majd arccal tompítva földet ér. Elsőre a röhögés érzete fogott el, de amikor megláttam, hogy Finn integet a csúszda tetejéről el is ment a kedvem a nevetéstől. 
Kiugrottam a vonatból, hogy megfenyegessem, de nyugodt arccal csak ennyit mondott:
- "Ne aggódj Niki! Tudom mit csinálok"
Hát én kérek elnézést! Gondoltam azért csak végig nézem, ahogy kiszánkázik a csúszdából, mint a kis haverja. Ő azonban módszeresen levette az esőkabátját és a kis feneke alá gyűrte, majd megmarkolta, mintha csak lovon ülne és elindult. Olyan gyorsan csúszott az esőkabát a csúszdán, hogy azt hittem Föld körüli pályára állítja a gyereket, de helyette, mintha csak Aladdint láttam volna a repülő szőnyegen, Finn megúszta a dolgot kb 2 méter elegáns zuhanással. Landolás után, csillogó szemekkel nézett rám és közölte, hogy "I'm fine". Mindez akkora adrenalin löketet adott Neki, hogy még fél órát álltam az esőben amíg Ő minden létező telibevert csúszdáról lecsúszott esőkabátba tekerve a farát.

Szerencsétlenségemre a nagyobbik kipróbálta a boxot a Play Day-en, majd úgy döntött gyakorlásra szorult. Így esett, hogy a kicsi meg én a boxzsák szerepét élvezhettünk délután 3-tól 6-ig. Mivel a kicsi úgy visít újonnan mint az újévi malac, ha a nagy kicsit is hozzáér, a szülők meg ugye az emeleten dolgoztak, ezért kénytelen voltam átvállalni eme nemes szerepet. Lachlan úgy döntött, hogy ha már Őt nem püföli senki, nehogy már kimaradjon a buiból, engem ütött Ő is, csak, hogy ne érezzem magam elhanyagolva. Nem lett volna ezzel gondom, de egy idő után kitalálták, hogy mennyivel bulibb ötlet, ha az ablakpárkányról leugrálnak, megpattannak a kanapán és becsapódnak rajtam. Annyira kreatívak a gyerekek amikor engem kell bosszantani... Imádom Őket!
A 4. ilyen ugrás környékén kezdett fájni a karom, tekintve hogy mindig jobb oldalról ért a támadás, ezért úgy döntöttem felhasználom a kanapé egyik giga párnáját és pajzsként hagytam, hogy abba fejeljenek a srácok. Tökéletes tervnek tűnt, működött is a dolog, amig a nagy valószínűleg az adrenalin függősége miatt ki nem találta, hogy Ő úgy érkezik a párnára, hogy szaltózik egyet. Ezt persze nem osztotta meg velem, meglepi produkciónak szánta... Ebből az sült ki, hogy a párnán megpattant, nyomott egy fél szaltót, amit az én arcomon tompított kézzel, ezek után pedig elszállt fölöttem, nekivágódott az ajtónak és felborította az apja pihenőszékét. Az első gondolatom az volt, hogy "baszd ki, eltörted az orrom" a második, hogy "baszd ki, elszállt a gyerek" a harmadik meg az, hogy "baszd ki, ezt fel kellett volna venni és beküldeni a Jackass-nek" szinte láttam a lelkiszemeim előtt, ahogy ott áll a kamera előtt: "Sziasztok Finn vagyok és ez itt a Jackass"
Aztán észbekaptam és rájöttem, hogy ellenőriznem kéne, hogy a gyerek a másik szobáig repült-e vagy a fal elég volt, hogy megálljon. Szerencsére felült és újfent közölte, hogy "I'm fine".
Miután megbizonyosodtam róla, hogy túlélte, és az orrom sem tört el, megkérdeztem Tőle, hogy "Komolyan átszálltál fölöttem, mint a győzelmi zászló?" mire közölte huncut mosollyal, hogy "Igen". Na itt kezdtem el szakadni a röhögéstől, hogy milyen remek GYP-s csapatot alkotunk 3-an a fiúkkal.
Egy biztos, ha én anya leszek, az én almomból csak pilóták és űrhajósok fognak kikerülni... Az alapkiképzésről gondoskodom.

És a nap híre: Az Aupairworld az az oldal, aminek segítségével én is megtaláltam az itteni családomat. Tegnap kaptam az e-mail-t, hogy hirdetnek egy Instagram versenyt, ami annyiból áll, hogy bizonyos kategóriákban lehet nevezni a kategóriához illő képpel. Na már most, mivel nekem rengeteg képem van, gondoltam nevezek mindegyikben, hátha szerencsém lesz és valamelyik nyer. A #family hashtag nehézségeket okozott, ugyanis nem akartam a családról vagy a fiúkról képet megosztani. Szóval neveztem azt a csodás "festményt" amit az én tehetséges kezeim alkottak, majd a kis csimotákkal lepecsételtettem a remekművet, úgyhogy mind a hármunk kéznyoma rajta van különböző színekben. Gondoltam ez elég cuki ahhoz, hogy bekerüljön. Na hát eredmény még nincsen, de az Aupairworldnek annyira tetszett a kép, hogy feltöltötték a saját Instagram oldalukra azzal a címszóval, hogy milyen cukit festettek a gyerekek... 
Ha tudnák, hogy egy 26 éves, felnőtt ember becses munkáját rakták ki...

Egyedül ülsz este a szobában. 
Nincsen férjed. Nincs gyűrű az ujjadon. Még csak párkapcsolatban sem élsz.
A huszas éveid végén jársz. Ábrándozol a szerelemről. Szeretnél családot, gyerekeket, de nem mersz játszani a gondolattal, annyi csalódáson vagy már túl.
Nem érted hol szúrtad el... Intelligens vagy, naprakész, vidám, vicces és a visszajelzések alapján még csinos is. Persze ezeket nem ingyen adták, odafigyelsz arra, hogy mit eszel, olvasol, tájékozódsz, sportolsz.
Mégis, ha komolyabbra fordul a helyzet egy férfival, olyan érzésed van, hogy elmenekül Tőled.
Olyan dolgokat is képes vagy megérteni, amiket mások nem, mégis, amikor a saját életeden töprengsz, egyetlen kínkeserves, mardosó kérdés gyötör: "Miért?"

Vicces generáció a miénk...
Anyáink már belénk nevelték a modern eszméket, hogy mi nők legyünk önállóak, talpraesettek, álljunk ki magunkért. Mégis cipeljük még a régi korok berögződéseit, tudunk galuskát szaggatni, átvállaljuk a háztartás szinte minden feladatát, főzünk, mosunk, takarítunk, mellette persze dolgozunk, ahogy modern nőhöz illik. Sok esetben mi hordjuk a nadrágot, titkon mégis sokszor arra vágyunk, hogy gyenge nők lehessünk egy erős férfi karjai között. És itt most nem arra gondolok, hogy legyen edzett a teste. Egyáltalán nem...
Sőt, konkrétan nem értem mit gondolnak azok a "férfiak", akik a testükkel akarják eladni Magukat?? Miért jön szembe az emberrel egy ismerkedős oldalon 10 képből legalább 4 olyan, ahol csak egy kidolgozott felsőtest látszik? 
Persze értem én, ha valaki csak dugó pajtit keres, kit érdekel, hogy tudja-e mikor volt a II. világháború... 

Sokszor szembesülünk olyan kommentekkel férfiaktól, hogy hol vannak azok a nők, akiknek van tartásuk? 
Nos kedves férfiak! A 21. század társadalma egyáltalán nem kedvez azoknak a nőknek, akiknek van tartásuk, vagy akiknek van méltósága....

Az esetek nagy többségében az a tapasztalatom, hogy ha egy férfi a sok gagyi nő után - mert valljuk be, a mai társadalom ezt a típust preferálja és ontja magából - szembe találja Magát egy normális, intelligens nővel, akivel esetleg szellemileg egy szinten vannak vagy ne adj Isten a nő még túl is szárnyalja, vicces, sportos, talpra esett, a férfi megijed. Megijed, hogy jól érzi Magát a nővel. Megijed, hogy az egyszerű agglegény életét felforgathatja egy nő, aki esetleg a társa lenne és gyerekeket szülne Neki. Megijed, hogy vége a "gondtalan fiatalságnak" és ha elkötelezi Magát, akkor hivatalosan is belép a felnőttek felelősségteljes világába. Melyik 20-as, 30-as férfi vágyik erre? Hát nincsenek sokan... Szóval jönnek a habi dumák, hogy "még nem állok készen egy komoly kapcsolatra" vagy "az életem elég komplikált most" illetve "nem Veled van a baj, Velem". Nos, ebben az egyben legalább igazuk van: Nem velünk van a baj.
Persze pár év múlva, mikor visszagondolnak a  sok egyéjszakás kaland után Rád, aki sokkal több voltál és lehettél volna, már bánják, hogy akkor nem voltak elég felnőttek ahhoz, hogy belevágjanak. Csak hogy... Késő.

És mi a helyzet Velünk nőkkel? Nagy általánosságban egy idő után belefáradunk, és összetörünk lelkileg. Belesüppedünk az önsajnálatba, és csak azon jár az agyunk, hogy mennyire szerencsétlenek vagyunk. Vesztesnek érezzük Magunkat, olyannak, akinek sosem lesz családja, vagy majd talán 35-40 évesen, hála egy spermabanknak. Senki sem akar ilyen jövőt... Vagy legalábbis nagyon kevesen. Ezért elkezdünk szeretet koldusokká válni. Csak számítani akarunk valakinek és egy kis szeretetért cserébe, inkább leépítjük a tartásunkat. Minek a tartás, ha nem tudsz hozzábújni? Nem szülhetsz Neki gyereket? Nem mehetsz hozzá? Nem simogathatod? 
Az ilyen kapcsolatok többsége siralmas véget ér, de van olyan is, ami végül happy endel zárul - legalábbis azt beszélik...

És mi van, azokkal a nőkkel, akik összekaparják Magukat és nem adják a büszkeségüket egy kis szeretetért? Nos, Ők megkeményednek. Olyannyira, hogy egy bizonyos idő után, már azon gondolkoznak, hogy tudnak-e egyáltalán szeretni? Megijednek, amikor arra jutnak, hogy talán már képtelenek érezni bármit is egy másik ember iránt. Ezért belemennek mindenféle kis kalandba, hogy teszteljék, hol vannak a határaik. Egy idő után figyelmetlenek lesznek, és olyat is berizikóznak, amiben megsérülhetnek. De nem baj, csak érezni akarnak végre valamit. Ha fájdalmat, akkor fájdalmat. Az ilyen befejezéseket általában izgalom és boldogság előzi meg. Így még fájdalmasabb a vége, amikor ne adj Isten kiderül, hogy tudsz még szeretni, csak az illető a "most éppen bonyolult az életem" kategóriát erősíti. És az, aki újra kinyitotta a szívedet, össze is zúzza 2 másodperc alatt...
... és rájössz, hogy nem érte meg. Nem érte meg pár napig, hétig boldognak lenni. Nem érte meg hamis tévhitekbe ringatni Magad. Mert most mocskosul fáj.

A szánalmas érzés, hogy használtak és eldobtak még lenyelhető. De az, hogy mosolyogva hagytad és végig asszisztáltad, ahogy hülyét csináltak belőled... Az már a torkodon akad. Szorítja és sírni akarsz, de nem tudsz. 

Csak ülsz a szobában...
este...
egyedül...
és azon gondolkodsz: "Miért?"

Hölgyeim és Uraim! Az idei év egyik legjobb híre következik: Lachlan WC-be kakil!!!! *tüzijáték, konfetti, pezsgőpukkantás* Szóval igen... Sosem gondoltam volna, hogy így fogok egyszer örülni annak, hogy valaki a WC-be rottyant, de ezt is megéltem. Persze a dolog közel sem tökéletes, mert minden alkalommal ki kell analizálnunk az éppen aznapi kábel kinézetét, hogy éppen milyen pozícióban landolt a toalett vizében, hány darabkára tört és stb... Ehhez még társult a kezdeti siker adrenalin lökete, amikor is minden alkalommal a kicsi elkiabálta Magát, hogy "NIKI!!! A WCBE KAKILTAM!!!". Ennél csak az volt jobb, amikor valamiért nem hallottam és Ő csokis kis valaggal rohant fel a szobámba, hogy megossza velem a jó hírt.

A tegnapi nap valamilyen okból kifolyólag már nem volt ennyire sikerekben gazdag. Tudni kell, hogy szerdán megjártam a poklok poklát. Ha minden igaz sikeresen túléltem életem első migrénjét. Én nem tudom, az emberek, hogy tundak ezzel együtt élni, én azt hittem, hogy kirobban az agyam a fejemből. Már készültem hogy felhörgöm a telefonomra a végrendeletemet, láttam párszor a Constantine-t úgyhogy az utolsó kenetet is feladtam magamnak, de aztán az Úr kegyeibe fogadott és csütörtök reggel még mindig életben voltam. Gondoltam ha már kaptam még egy lehetőséget, akkor mint jó katona, munkába állok.
A nagy is "beteg" volt, legalábbis állítása szerint. Azt hiszem egy au pair néha jobban ki tudja szúrni ha a gyerek szimulál. Lehet mert nem vagyunk annyira elfogultak Vele, vagy mert korban közelebb áll és még emlékszünk a saját kis trükkjeinkre. A lényeg, hogy szerintem a nagynak azon kívül, hogy nem volt kedve suliba menni, semmi baja nem volt, főleg, hogy elmondása szerint egy az egyben ugyanaz a baja volt, mint nekem előző nap, csak míg én a sötét szobában, hörögve küzdöttem az életemért, addig Ő vidáman TV-zett meg ugrabugrált a nappaliban. Persze lehet én gondolom rosszul, és csak az én öreg testem dolgozta fel nehezebben a sokkot. Nem zárkózom el ez elől sem...
Szóval 12 órától mind a két gyerek a nyakamba szakadt. Elsőre naivan azt gondoltam, hogy mivel a nagy "beteg" a kicsi meg elmondása szerint nagyon fáradt, majd szépen végig TV-zük a napot, pihikélünk stb. Na hát ebből az lett, hogy a nagy mivel egész nap semmit nem csinált, úgy érezte a felhalmozott stresszt csak is az öccse csesztetésével tudja levezetni. 2 órás pankráció után, úgy döntöttem, hogy elegem van. Felsoroltam a lehetőségeiket - nagy részük az volt, hogy kimegyünk a lakásból - majd amikor ahhoz a ponthoz értem, hogy bemegyünk a városi parkba, felcsillant a kis szemük és hangos "menjüüüünk" csatakiáltással elindultak felöltözni. *Victory*
Mielőtt elindultunk volna, apuka lejött elköszönni, persze ahogy illik a nagynak egyből eltorzult az arca, még nyöszörgött is 2-t hogy hiteles legyen, úgyhogy gyorsan rákérdeztem, hogy "Biztos, hogy akarsz menni? Ha nem vagy jól itthon is maradhatunk" de a nagy rálökte, hogy "Biztos". Így már tanúm is volt rá, hogy nem én erőltettem Rájuk a dolgot. Minden rendben volt, amíg kiértünk a parkig, leparkoltam az autót majd elindultunk kifizetni a parkolást - itt előre kell perkálni - a nagy játszott a telefonomon, a kicsi meg kérdezgette, hogy miért kell fizetni... Szóval kidobja a gép, hogy 2 és fél órára 3,50 £ a parkolás. Egy szolid "watta fack??" azért elhagyta cserepes kis ajkaimat, de hát ennyit megér a nyugalom. Kiraktam a cetlikét a műszerfalra, vidám mosollyal indultunk volna a park felé amikor is a nagy benyögte, hogy "Fáj a hasam! Haza akarok menni!" Szerintem Hádész feje nem lángolt úgy, mint az én szemem amikor rákaptam a tekintetem a srácra: Ugye csak szórakozol?
- Figyelj Finn, elmegyünk a parkig, ha ott sem érzed jól Magad, hazaviszlek.
- Oké
Elkullogtunk a parkig, mindez kb 2 percet vett igénybe, kint állunk a szép zöld füves pusztán, látóhatáron a játszótérrel, mikor is elkezdődik a nyavalygásos felvezetője egy masszív bőgésnek:
- Hazaaa akarok menniiii!!! Fááááááj
Oké! Megyünk haza.
Erre jött a kicsi szólója:
- Nem akarok hazamenni!!!!!!
Ez egyik ezért bőgött, a másik meg azért... Remek...
- Oké! Mindenki nyugodjon meg! Hazavisszük Finn-t aztán mi meg visszajövünk ketten, jó Lachlan?
Persze mindenki sejti, hogy nem volt egybecsengő "Oké" a válasz de végül sikerült meggyőznöm Őket, hogy ez mindenkinek fasza lesz. 
A fejem persze már újból hasogatott... 
Mire hazaértünk a nagy csodás gyógyuláson ment kersztül, a kicsi meg elaludt a kocsiba... 
Felkeltettem a kicsit, bementünk a lakásba, szóltam a szülőknek, hogy akkor mi visszamegyünk, megkérdeztem a kicsit, hogy tol-e egy pisit mielőtt nekivágunk a mókának, de közölte, hogy nem kell Neki.
Végre sikerült elérnünk a játszótérig!! Gyerek nekirontott a mászókának én meg végre leülhettem. Persze a szemem sarkából követtem, hogy merre mászkál éppen. Kezdett gyanús lenni, amikor már 5 perce a hajó - a mászóka úgy néz ki mint egy nagy hajó - végében volt, csak a pólóját láttam. De gondoltam nem történhetett semmi Vele, nem esett le, nem sír... Pár perc múlva, egy másik anyuka vezette elém a gyereket, aki a bokájáig hugyos volt... *ezt nem hiszem el* Gyereknek biggyedt le a szája.
- Lachlan, miért nem szóltál, hogy pisilned kell?
- Elfelejtetteeeeeem
- Nagyon el voltál foglalva a játékkal?
- Igeeeen
- Jól van kispofám semmi baj, de haza kell mennünk átöltözni.
Itt amúgy már eljutottam arra a szintre, hogy röhögtem azon milyen szerencsétlen vagyok....
A délután további részében a srácok filmeztek én meg amint lehetett lefarcoltam...

Egyszercsak hallom lentről ahogy a kicsi kiabál az apjának:
- Apu!!! Pisiltem...
- Ügyes vagy kisfiam!
- De a padlóra....
- MIT CSINÁLTÁL????
- Sojjy 

Vacsoránál a kicsi elkezdte nyomni, hogy "Képzeljétek el... Itt ülök a széken és valami kijött a fenekemből" Mindenki az asztal alá lesett, hogy ugye nem rottyantott be a gyerek, majd amikor konstatáltuk, hogy tiszta a terep, anyuka megkérdezte, hogy "miről beszélsz kisfiam?"
Gyerek full komoly arccal:
- Fingottam anya...

Kedden leültünk nézni a Sing! című mesét. Aki nem látta, röviden annyi, hogy állatokról szól, ahol a koala a színházigazgató és rendez egy X-faktort a város tehetséges lakóinak. A csapatba bekerül 2 coca, egy gorilla, 1 patkány, 1 elefánt meg 1 tarajos sül és lenyomnak egy elég jó kis előadást. Röviden. 
Az a jelenet következett, hogy a 2 coca lép színpadra az egyiknek ez volt a fellépőruhája:

Kicsi meglátja, kis pupilláji kitágulnak és elkiáltja Magát:
- Niki!!! BATMAN!!!!!
Mondanom sem kell, hogy kirobbant belőlem a röhögés...

Zárásképpen az elmúlt hetem kedvenc storya....
A közeli városban van egy indiai étterem, amit mindenki dicsér. Szóval egy itteni barátommal, aki félig ír - félig korreai  sráccal, elmentünk kipróbálni szombat este. Tényleg igényes hely, finom volt az étel, mindennel meg voltunk elégedve. A végén a pincér srác - aki szintén indiai - a fizetésnél megkérdezte, hogy honnan valósi vagyok, mert az arcom meg az akcentusom alapján nem vagyok brit.
- I'm from Hungary.  - közöltem mosolyogva.
- Áh, Hungary!! És Te? Biztos Te is magyar vagy, mert úgy nézel ki! - fordult oda a félig ír- félig korreai sráchoz.
Mondanom sem kell, mind a ketten néztünk a pincérre hülyén, hogy hát Ő aztán nem egy kiköpött magyar kinézetű srác de oké... Aztán felvilágosítottuk, hogy Ő itt született Angliában a pincér meg csak erősködött, hogy megesküdött volna rá, hogy magyar... 
Szegénykém nem sok magyar emberrel találkozhatott...
Bár egyesek szerint akadnak ázsiai vonásaim, lehet ez zavarta meg...