Életművészhez hűen, úgy döntöttem valóra váltom egy régi vágyamat. Már régóta kacérkodtam a külföldre költözés gondolatával. Mondjuk az ész érvek azt diktálták, hogy olyan országba menjek, ahol esetleg jól beszélem az adott nyelvet. Mivel világ életemben németül tanultam, ezért úgy döntöttem, kiköltözök Angliába. Logikus, nem? :D

Na jó, viccet félre téve, tényleg Anglia, az imént említett logika mentén, éppen azért, hogy megtanuljak angolul, mert hát németül már ugye tudok a változatosság meg gyönyörködtet.

Szóval épp itt ülök a lakásban, ami úgy néz ki, mintha szét bombázták volna. Azt hittem egy 32 kg-os bőrönd elég lesz, de hát elfelejtettem, hogy 9 hónapra készülök így első körben, meg hát nő is vagyok... Így történt, hogy fél nappal indulás előtt még gyorsan megvásároltam az extra kézipoggyászt is... Nem tudom, van-e mód esetleg még venni pár poggyász helyet, mert így is kificcen a cucc a táskákból... Oh Man... 

Amikor az ember ilyen fontos életesemények széléhez sodródik, elgondolkozik. Kicsit olyan, mintha az életének egy része meghalna. Lezárul egy fejezet, hogy egy új elkezdődhessen. Ez bárki számára - legyen bármilyen tökös is - úgy gondolom, hogy elég ijesztő dolog.

Igazából egész eddig parkoló pályára tettem ezt az érzést, de tekintve, hogy holnap reggel indul a gép és még sehol nem tartottam, utat engedtem a parának. Ennek köszönhetően az egész délutánom olyan volt, mintha a lelkem egy hánykolódó hajó lenne a viharos tengeren. Hol totál boldog voltam, hogy mennyire király leszek kint, hol pedig a sírás kerülgetett, hogy mi a sz@rért vállalok én be ilyeneket? 

Aztán jött a több óra szüttyögés mire bepakoltam, persze még 5 dolog jutott eszembe amit el kellett volna intézni de nem jött össze.

A lényeg, hogy batár nagy fába vágtam a fejszémet! De mint tudjuk, teher alatt nő a pálma! Szóval én nagyon remélem, hogy 9 hónap múlva óriásként térek vissza :)