Még kicsicuna koromban, életem legszebb napjának bizony a karácsonyt tartottam. A szülinap sem volt rossz buli, na de azért a Jézuskát elég nehéz lepipálni - nem rosszra gondolni! 
Szenteste édesanyám rám adta a kék kiskosztümömet, öcsémre a kis öltönyét, hogy megfelelő színvonalat képviselve téphessük állati módon szanaszéjjelszarrá a csomagolópapírt az ajándékainkról.

Valljuk be, a szeretet ünnepe 180 °-os fordulatot vesz mire az ember felnő....

Most nem vezetném vissza a storyt a mamutok idejére, de azért előjátékképpen megemlíteném az "adventi vásár" szókapcsolatot.

Középiskolában volt alkalmam többször is kiutazni az iskolánk szervezésének hála, a bécsi Christkindlmarkt-ra. Akkoriban sem mondanám, hogy az ember lazában lenyomhatott a bódék között egy Michael Jackson koreográfiát, de azért mondjuk azt, hogy lehetett közlekedni a sorok között. 
Ha emlékeim nem csalnak, 5 €-ért lehetett akkoriban inni a "punsch"-ot, amihez járt a bögre is, szabadon választhatóan.

Ez idén már 7 €. Persze az ember átsiklik azon a 2 €-n, mert hát egy évben, átlag esetben, max egyszer jut ki a Rathaushoz és akkor már hogy jöhetne haza, puncsos szájíz nélkül? Szóval tegyük fel, hogy békejobbot nyújtunk a puncsnak durván 2200 Ft-ért. Elindulnánk, hogy megtakarított kis kosztpénzüket, alkoholos mámorba fojtsuk. Na itt kezdődnek a problémák. A valóság, melyet józan emberi ész nem igazán tud értelmezni, egy szempillantás alatt pofán vág. Lefagy a rendszer, és mire magadhoz térsz, már beálltál a Walking Dead-et idéző zombi hordába. Csoszogsz, mert ugye lépni nem tudsz, annyian vannak. Egy ideig még szidod valaki anyját, mindegy kiét, de valaki ezért lakolni fog! Aztán mire a tér közepéhez érsz - természetesen fingod nincsen hol vagy, merre tartasz, mit láttál eddig, az emberi testrészeket leszámítva - már saját magadat szidod, hogy hogy lehettél ekkora balfasz, hogy eljöttél nyomorogni több száz kilométerre otthonról, amikor ezt tökéletesen kivitelezhetted volna ott, helyben is. Kiszúrsz 1-2 "Punsch" feliratot, próbálod jegyezni a koordinátákat. Végre kikecmeregsz a tömegből, meglátod a WC feliratot, hozsannázol, örömödben ugrálsz, csillogó szemekkel, széttárt karokkal elindulsz, hogy kiereszd a hólyagodat feszítő méreganyagot, majd újabb pofon következik, amikor is konstatálod a kígyózó sort az ajtó előtt. A "végtelen" szót eddig nehezen tudtam értelmezni - mi az, hogy valaminek nincs vége? - de most megnyílt előttem az univerzum, és az agyamba véste: Végtelen = az az embermennyiség, ami annyi személyt foglal magában, hogy mindegy mikor állsz be a sorba, esélyed sincs nem behugyozni... Mondjuk részemről így ez mégis csak egy VÉGES történet volt, mert úgy döntöttem inkább kipárologtatom a testemből kikívánkozó anyagokat, mintsem a 3 óra szabadidőmet azzal töltsem, hogy várólistán dekkolok a budihoz.
Kicsi szám már annyi okot kapott arra, hogy lefele görbüljön, hogy lassan a bokámat verdeste, így hát megsemmisült zombiként újra útra keltem, hogy végre magamhoz ölelhessem a "Rathaus" feliratú bögrémet, benne 2,5 dl meleg, körömlakk lemosó illatú löttyel. 
Na hát szenvedéseim végül sikerre vezettek, csak egyesülhettem az Eierlikör Punschommal. 
Frenetikus élmény volt, gyorsan elfogyott és mindenem ragadt utána.

Ettől eltekintve a város maga szép, de ha engem kérdeztek, nem éri meg adventkor kimenni körbejárni... Kivéve ha valaki perverz módon imádja, hogy mindenhol emberek nyomakodnak a kis testéhez.

És akkor el is érkeztünk a karácsonyhoz... Szóval pár éve - kötném ezt ahhoz a ponthoz, amikor már önálló keresettel rendelkeztem - elkezdtem Grincs-é változni, amikor ráeszméltem, hogy a karácsony bizony, már nem az az álomszerű esemény az életemben, amikor gondtalanul beülök a fa alá, örömittasan kibontogatom az ajándékaimat és viszonzásul elég fantasztikus személyiségemmel megörvendeztetnem újabb 1 évig a családomat - az ovis barátaimnak meg tömködök egy kis homokot a szájába - hanem bizony kőkemény, szárazon szájba pattanós szopóág az egész december úgy, ahogy van. Jézuska hozza a fát, mi? Ehhe... Találd ki, hogy mit szeretnél: Műfenyőt? Élő fenyőt? Döglött fenyőt? Aztán logisztikai szuper képességeidet vedd elő, és találd ki, hogy hogyan ülteted át az "elvileg" dolgokat a gyakorlatba. Elszüttyögsz ezzel napokat... Aztán rádöbbensz, hogy ez bizony a kisebbik probléma. Oké, hogy van fa, de kvára nincs alatta még semmi... 
Kicsi papír, kicsi toll, készülhet a karácsonyi lista. Megnyirbálod itt is, ott is, mert rájössz, hogy nem vagy Rothschild sarj, de így is marad legalább 8-10 ember. Persze nem akarod megvenni a 86. fülbevalót vagy bögrét Nekik, így elkezded nyűni a fogaskerekeket... Közben főzzél, mossál, takarítsál, nevelj gyereket / kutyát / macskát / aranyhalat, dolgozzál napi 8 órában és ha lehet, legyél jó barát és old meg mindenki problémáját. Hát sima ügy, nem? 
Mondják "Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz", így hát Isten megadta nekünk az online vásárlást. Áldott legyen a Te neved! 
Persze így is eltart egy darabig, mire kibányászod, hogy mit is akarsz, itt annyiba kerül, ott amannyiba, itt van szállítási költség, ott nincs, jaj még ez is kéne, fú de akkor az is... Több nap után, mikor már hajad mennyisége erősen megcsappan, az arcod tiszta ragya, mert rá vagy feszülve az ügyre, mint állat, 2 hete nem aludtál rendesen és le vagy robbanva, mint egy hajléktalan, örömkönny szökik ki a szemedből, és remegő ajkakkal morzsolgatod el, egy halk "Sikerült" kíséretében.

Ezeken nem segít a minden éves, változatlan karácsonyi repertoár sem, amit felnőttként inkább így értelmezel: Mennyből az agyf*sz, Let it blow, Kis karácsony, nagy szopások illetve LAST Christmas b+, mert én ezzel nem szívok többet az tuti, zsidó leszek és jöhet a hanuka....

A reggeli traumasorozatom kezdőpontját olyan 6:30 körülre saccolnám, amikor is valami érthetetlen, aberrált módon felkeltem MAGAMTÓL! Alapból 7-kor kelek, ami azt vetítette előre, hogy édesdeden visszaszunyókálok, és amikor a kis nyálcsík megindulna a szám szélén az ébresztő jól pofán ver, hogy "KELLJÉ" FÖL WAZZE!"

Lemászok a galériáról, belebújok a kutya játékába... F@szom... Hol a papucsom? Szóval belebújok a papucsomba és kicsoszogok a fürdőbe. Visítok. "Anyád! Samara itt van a fürdőben!!! Ja... Csak én vagyok" Csókoltatom, aki kitalálta, hogy fürdő-tükör kombó alapbeállítás legyen egy lakásban. 
Nézem a tükörképem, begyakorlom az egész napos toleranciát, próbálom elfogadni magamat csipásan, nyálasan, elaludt pofazacskókkal, hogy majd aztán a többiekkel se legyen baj, amikor is felfedezek valami nem odaillőt.

Dr. Tóth belendül, vizsgálom a nyakam, mi a szar... Nem lehet... Ilyen nincs... Diagnózis felállítva: Kinőtt bazzeg a 2. fejem. 25 évet kellett rá várnom, hogy aktiválódjon a házisárkány gén, szépen egyesével majd nőnek a fejeim, amíg tűzokádó, hétfejű sárkány nem lesz belőlem! Azt a rohadt...
Végül azonban maradtam az ésszerűbb magyarázat mellett, miszerint ez egy acne vulgaris (magyarul: pattanás)

Felöltözök szépen női idő szerint 10 perc alatt, aztán az órámra nézek, ami be akarja mesélni nekem, hogy mindez fél órát vett igénybe és kvára késésben vagyok...

Kabát fel. Nézem a téli muníciós táskát: sapka, sál, kesztyű. Eszembe jut az a szegény hajléktalan bácsi, aki a Király utca sarkán szokott ücsörögni, pokróccal a fején. Eszembe jut, hogy tegnap kutyaséta közben, amikor is hatalmas női eszemmel sikeresen otthon hagytam a kesztyűmet, - mert ugye az nem trendi - azt hittem csuklóból fog elfagyni a kézfejem. Szóval az együttérzés hangja erősödve kántálta a fejemben, hogy "Add Neki a kesztyűt". Közeleg a karácsony, átéreztem a "Mennyből az angyal" szlogenjét és meleg kesztyűvel a kis kezemben elindultam a bácsi felé, gondolván, ez majd, hogy feltölt a mai katasztrofális reggel után. 

Szinte már fülemben csengett a bácsi kedves Mikulás hangja - mert hát akinek ősz szakálla van az egyértelműen csak kedves Mikulás lehet - ahogy a hála apró kis szikrája megcsillan a szemében, én pedig ha csak pár perc erejéig is de hasznos, jótét személynek érezhetem magam a társadalom mocskában.

Odaérek a bácsihoz, szerencsére már ébren volt, és belekezdek a monológomba: "Jó reggelt! Tegnap nagyon hideg volt és láttam, hogy nincs Önön kesztyű, így gondoltam hozok egyet, mert mára is mínuszokat mondtak" Bácsi rám néz, én mosolygok, mint egy idióta, Ő meg közli, hogy "Nem ke'! Úgyis csak ellopják" Én csak tovább erősködök: "De tessék felvenni! A kezéről csak nem veszik le! Tényleg nagyon hideg lesz!" Erre a "kedves, jóságos Mikulás" nemes egyszerűséggel, sátáni kacajjal az arcomba röhögött! "Komolyan gondolja? Én már megszoktam a hideget!" Mindezt igazából nem tényként és szomorúan adta a tudtomra, mert akkor valószínűleg belőlem is az együttérzés nemes gesztusát váltotta volna ki, hanem inkább az a stílus volt, hogy vártam volna, még a mondat végére, hogy amúgy meg nyugodtan közösüljek análisan a szaros kesztyűmmel... Azért átnyújtottam Neki a kedvességnek szánt kiegészítőt, szép napot kívántam és elindultam dolgozni, mert amúgy még mindig késésben voltam, de hát egy jótettnek nem lehet korlátokat szabni. Ahogy lelkileg megsemmisülve kullogtam a metró felé, felidéztem azokat a kedves történeteket, amiket az emberek osztottak meg az interneten, hogy hogyan fogadtak örökbe kedves hajléktalanokat, meg hogy Ők is emberek és szükségük van a segítségre. Persze ha nem holmi hétköznapi halandó lennék, biztos én is számításba vettem volna, hogy szegény bácsi, meg van keseredve mert az utcán él, és szörnyű dolgokon megy keresztül nap mint nap, de így a "f@szomat az emberekbe" lélekállapot és a "lakatlan szigeten akarok élni őzikékkel és nyuszikákkal" gyermeki vágyódás ejtett rabul kis időre.

Ezek után már csak habocska volt a tortán az a káosz, ami az irodában fogadott. Ezt már az én elmém sem tudta befogadni, így a nap végére egy enyhe emlékezetkieséssel reagált, mert hogy kb el nem tudnám mondani mi történt velem egész nap...

Az már megvan, hogy mikor a héten először emberi időben értem haza, leb@sztam a táskámat a földre, lerúgtam a cipőmet, letoltam a harisnyámat és a feszes kis szoknyámat, ami egyben tartott ez idáig és félig kabátban félig bugyikában, fülhallgatóval a fejemen, lejtettem egy laza hula hulát annak örömére, hogy 17:30 perckor nem az irodában ülök hanem otthon vagyok.

Persze az öröm addig tartott amíg nem tudatosult bennem, hogy -3 fokban vihetem le a kutyát az 1 órás sétafikára a Városligetbe, hogy küzdjek az elemekkel mint Amundsen, amíg Ő, mint Elsa a Jégvarázsból, dalolászva, futkározik, kaki kupacokat hagyva maga után....

I ♥ LIVING IN BUDAPEST

Miközben táskás kis szemeimmel próbáltam kipislogni a reggeli sminkem lemálló darabkáit, egérkezelő ujjacskáimmal akaratlanul is az index hírek egyikére sikerült rákattintanom, miszerint "Az agresszív mókusok kicsinálták a politikust, aki panaszkodni mert rájuk".

Hát az energia ital dobott egy hátast a számban. Elolvastam még egyszer, gondolván a fehér por a kakaós csigám tetején mégsem porcukor volt, de másodjára, SŐT még harmadjára is változatlan maradt a szalagcím.

Éreztem, hogy ezt a cikket nekem el kell olvasnom, enélkül a tudás nélkül üres porhüvely maradnék csupán.

"Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez a mókusakció egy öngyilkos merénylőé volt, hogy bosszút álljon" –mondta a Chicago Tribune-nek Howard Brookins Jr., miután balesetet szenvedett. A helyi képviselő bringázott, amikor egy mókus a kerekének rohant.

Brookinsnak betört a feje, kitört néhány foga és eltört az orra is a bukásban."

Mellékelten csatoltak egy képet egy mókusról, de nem a tettes terrorista politikusvadász példányról, szimplán egy közepesen agresszív makkmajszolóról. 

Reggel még amúgy is védtelen vagyok az ilyen információkkal szemben, na de a terrorista, politikus likvidáló csipet csapat szétcsapatta a rendszert egy időre.

Vizuális típus hírében állok, így rögvest leforgott az agyamban a Misi Mókus - Totális Terror című epizódja. A szarrá tetovált Mihály - mert a Misi nem igazán komolyan vehető - elindul egy uzival, hogy rommá daráljon mindenkit. Még megáll a McDonald'sban bekapni egy BigMakk-ot, mert anyukája megtanította Neki, hogy üres gyomorral nem arcoskodunk. Kibattyog a parkba a megadott koordináták alapján oda, ahol majd a politikus perceken belül elteker, s mikor gyanútlan áldozata ugrási távon belül van egy hangos "Allah MAKKbar" kiáltással a kerék küllői közé veti Magát.
Arról nem szólt a fáma, hogy Mihály életben maradt-e vagy a mókusmaffia hősi halottjaként, in memoriam él tovább.

Amúgy én éreztem, hogy valamire készülnek ezek a rágcsávók, már Londonban is tapintani lehetett a feszültséget, amikor a Buckingham palota felé sandítottak.

Első blikkre azt hinné az ember, hogy a sok nasitól ilyen kis kerekek a mókik, de most már felmerül annak a lehetősége is, hogy kézigránátot vagy esetleg revolvert rejtgetnek a bundájuk alatt.

A lényeg! Ha politikus vagy, messze kerüld el a mókus maffia területeit és ne nagyon hangoztasd, hogy kártevők, mert Mihály, vagy annak hű követői megtalálnak és csúnyán szétaprítanak.

(Egy gyermekkori kép Mihályról)

Azt mondják, családot nem választhat az ember, azt csak úgy megkapja az induló package részeként. Én ez ügyben mázlistának vallom magam, mert elég ha csak annyit mondok, hogy nem kellett Mézga családot néznem ahhoz, hogy átéljem a kalandjaikat.

A családnevemmel azonban már nem vagyunk ilyen kielégítő viszonyban... Mert hát sajnos ez sem választás kérdése. Amíg óvodás voltam, valamiért abban a tévhitben éltem, hogy különleges a nevem. Most biztos pörgeted Magadban a jobbnál jobb hangzású családneveket és valószínűleg a Tóth nincs köztük. Sajnos úgy tűnik az én szuper erőm meglátni az emberekben - és köztük magamban is - a nem létező különlegességet, így sikerült elhitetni magammal, hogy a hosszú "ó" és a "h" annyira különlegessé teszik az amúgy baromi tucatnevemet, hogy ezt nem tétováztam sokszor szóvá is tenni: Igen Tóth, hosszú ó-val és h-val a végén. 3 évesen még nem röhögik telibe az embert, de valljuk be, ha ezt 25 évesen játszanám be, igencsak átkerülnék a "Nem csak tucat nevű, de degenerált is" halmazba.

Valamiért az irodában is rájöttek arra, hogy Tóth és én nem annyira vagyunk kebelbarik. Egyik kollégám valami megmagyarázhatatlan késztetés hatására úgy gondolta, hogy elkezd Totyának hívni, rontva az amúgy is reménytelen helyzetemen. Na most azért valljuk be, egy Totya hallatán az ember nem egy hosszú combú, bombanőt lát maga előtt... Nem mintha én az lennék, de legalább látatlanba hadd legyen már esélyem arra, hogy bárki ezt gondolja rólam. Minél inkább kértem, hogy ne hívjon így, Ő annál jobban élvezte új becenevem hangzását. Ízlelgette, mintha csak valami jó évjáratú bor lenne.

Persze nincs szebb öröm, mint a káröröm, kis csapatunk többi tagja között is akadt olyan, akinek valamiért megtetszett ez a roppant erotikus hangzású megszólítás.

A mai nap folyamán azonban a sors - talán a tegnapot kompenzálva - a kezembe adta a tökéletes bosszú végrehajtásához szükséges eszközt.

Történt ugyanis, hogy az egyik legtehetségesebb - még vita tárgyát képzi, hogy miben - kolléganőm kapott egy levelet. Na már most az Ő vezetékneve "Hary" amit meglepő módon "Hari"-nak kell ejteni (meglepődtél, mi?). Ezt valamiért az emberek többsége nem tudja elfogadni, nem tud belenyugodni és szüntelen kapja a Hári és más egyéb amúgy totál kreatív megszólításokat, amit Ő azt kell, hogy mondjam, nem tud kellőképpen megbecsülni, pedig ez egy igen produktív tevékenység. 
A mai levél feladójának azonban most és itt szeretnék gratulálni: Anyukám! Te viszed a pálmát! 
Tehát ez a produkció... Le a kalappal! 

Szóval nagyban írom be a beérkező postát, amikor is szembe jön velem egy A4-es boríték "Háng Judit"-nak megcímezve. Ki a f*szom az a Háng Judit? Bootol az agyam ezerrel, próbálom feldolgozni a látott információt, kattognak a fogas kerekek. "BAMM" Beüt a felismerés és vihogás formájában távozik a testemből. Olyan szintű röhögőgörcs kezdett el rángatni, hogy a kolléganőm készült rá, hogy feladja az utolsó kenetet, abban a hitben, hogy valószínűleg megszállt az ördög és vihogógörcs formájában próbál eltenni láb alól. 

Megtöröltem könny áztatta kis pofazacskóimat és megkérdeztem kolléganőmtől, hogy "Ismered az új kolléganőnket? Kínából jött! Háng Juditnak hívják" Nézett rám furán, aztán Neki is leesett és hát Ő is fuldoklott a röhögéstől.

Aztán megérkezett Háng Judit is - aki egyébként HARY - és közöltük vele, hogy egy kedves ügyfél átkeresztelte. 

Végülis a storynak 3 következménye lett:

1. Szerinte ez egy utalás arra, hogy tehetséges énekesnő és ez amúgy HANG Judit akart lenni - Te Jóságos Szent Isten, ha létezel, valahol nyomd meg az agyában a delete gombot az énekléssel kapcsolatos tévképzeteiről.

2. Valamiért újra elkezdtem Totya lenni...

3. Rájöttem, hogy Tóthnak lenni nem is olyan rossz dolog. Úgy döntöttem nem HARYzok a világra emiatt. Sőt! Teljesen ráHÁNGolódtam :D

Időszámításunk előtt, amikor még én is csak "kicsi Niki" szalagcím alatt futottam, történt, hogy a szüleim úgy döntöttek a kicsi Niki Tökölön, egy faluból kis várossá avanzsálódott településen fogja tölteni gyermek, illetve kamasz korát. Amíg gyerek az ember és húzza maga után a csattogós lepkéjét, még nem gáz, hogy nincsen a közelben sem kávézó, sem bár, sem plázák, sem szórakozóhelyek, csak a standard kocsma - bolt kombó. Kit érdekel? Van zöld terület, ahol futkározhatok, meg jó retkes iskolafal, ahol lehet ipi-apacsozni. 

Szóval teltek, múltak az évek, kicsi Nikiből nagypofájú, anarchista kamaszlány lett, akit még a szülei is baráti alapon simán kitagadtak volna. Csattogós lepke le lett cserélve miniszoknyára, meg retikülre. 
De sajnos nem lehettem én a fény az éjszakában, mert az éjszakai busz logikus módon kvára nem közlekedett éjszaka, így a főváros - és vele a(z éjszakai) élet - között ott tátongott a távolság és a mindent megbénító tétlenség, ahogy egy kamaszlány tapasztalna, de nem lehet, mert vidéki lyány létre kárhoztatták a szülei. 
Ahogy könnyes szemmel integettem a nagyváros fényei felé suhanó busz után, szent esküt tettem, hogy rohadjak meg, én egyszer Budapesten fogok élni.

Szavatartó ember lévén, 22 éves koromban, amikor is az élet koncként vetette elém a lehetőséget, hogy felköltözzek a fővárosba, eleget tettem szent fogadalmamnak és nagyvárosi nő - csitri - lettem.

Olyan boldogságmámorban lubickoltam, hogy észre sem vettem, a mennyország igazából a sötét oldal...

Történt ugyanis, hogy kurta kis életem során, ami 25 kemény esztendőt foglal magába, soha a büdös életben SEMMIT nem loptak el tőlem, de még a turbó rágós matricámat sem. 

Na most, amint elnyertem a nagyvárosi nő címemet, valahogy a város körforgása igényelte, hogy mélytorokra kapjon az élet. 
Kezdődött ez azzal, hogy egyik reggel mosolyogva, dalolászva sasszéztam le a lépcsőházban, hogy felpattanjak a bringámra és elvágtassak vele a napfelkeltébe, ám leérve csak a hűlt helyét találtam. Olyan volt Ő nekem, mint egyszem vas gyermekem, szívem kuglófjának két keréken suhanó kis mazsolája és nem mellesleg ezzel jártam dologzni is, hogy ne kelljen a BKV-nak pénzt adományoznom, azért, hogy felüljek valamelyik guruló fostaligájára. A kedves tettesnek kb 5000 kemény magyar forint üthette a markát még a legjobb esetben is, velem viszont elég szépen kibabrált.

Eltelt 1-2 hónap, kezdtek begyógyulni a sebek, amikor is az egyik szórakozóhelyen úgy ahogy volt, kikapták a pénztrácámat a barátnőm táskájából, és ha már az enyves kis keze ott matatott a faszikámnak - vagy nőcikémnek, nem akarok nősoviniszta lenni - szépen bebúrta a barátnőm telefonját is. Utólagos, szívélyes üdvözletemet küldöm, remélem tőből lerohadt a kezed, amivel mások táskájában turkálsz.
Persze hívtunk rendőrt, ejtettünk pár könnycseppecskét, de Pityke felügyelő, csak bájosan széttárta a karját és diplomatikusan megfogalmazva közölte, hogy " Í. J. Lányok"

Nehéz volt mindezen túltenni magam, de az emberi elme, csodákra képes. 

Szóval már nem kaptam rángógörcsöt minden alkalommal, amikor biciklit vagy pénztárcát láttam, szépen felépültem a traumákból.

Az már csak erősítette bennem az amnézia utáni vágyamat, hogy lomtalanítás idején, mindig ült egy-két kisindián a bejárati ajtó lépcsőjén, és nagyon kedvesen engedtek be minket a kapunkon valamelyik szomszédunk kódjával. Hát a legjobb hotelben nincs ilyen kiszolgálás, apám... Ennek még ára lesz. Ingyé' a fű sem nő ám...

Mai napon battyogok haza a túlórából, amikor is belépve a lépcsőházba, gyanús látvány fogad. Két bicikliből hiányzik egy. Gondoltam a másik bicikli tulajdonosa még nem ért haza, csak és kizárólag ez lehet az oka - de hogy a pics@ba nem ért még haza???? - logikus, hogy ez trötént. Mosolyogva dalolászok felfelé a lépcsőn, miközben egy tompa, halk hang már kva anyázik a fejemben, amikor is belépek a bejárati ajtón... Belépek? Hogy a .... ha nincs itthon senki? Ja, hogy itthon vagy! Na várjál... Ha Te itthon vagy... HOL A BICIKLI????
Szerettem volna azt hinni, hogy csak leugrott a boltba kenyérért, de nem hiszem, hogy ilyen önállóvá képezte volna magát az elmúlt pár hónapban.

Szóval újabb biciklivel lettünk könnyebbek. Megtettük a feljelentést, de hát tudjuk, hogy Magyarországon a lakatot levágni a cangáról és eltolni, egyáltalán nem bűncselekmény, talán még virgácsot sem kapsz érte a mikulástól.

Így visszatekintve, nem votl jó biznisz Tökölt elcserélni Pestre... Kezd kva sokba kerülni...

U.i.: Egy újabb bizonyíték kerülte elő, azt a tényt alátámasztva, hogy "NOTHING TO DO HERE!!!": 

Reggel. Utca. Még félig sötét. Emberek. Mogorva arcok. Rossz kedv. Fáradtság. Motiválatlanság. Kilátástalanság. Shit. 

Így indulok dolgozni. Majdnem minden reggel, és közben azon gondolkozok, hogy mi a baj velem? Vajon mit cseszhettem el az elmúlt pár évben, hogy itt tartok? Hol az az itt? Ja, hogy sehol! Megfulladok! Utálom az egészet. Lehet, így élni? Normális az, hogy az élet, ami a maga csodás valójában éppen zajlik, csak háttérzaj és közben úgy érzem, hogy elmerülök a közönyösség bűzölgő mocsarában? 

Úgy döntöttem pár napra szabadságolom magam. De nem úgy, hogy visszavonulok az egyik unott életteremből a másikba, és a kanapén fetrengve mélázom azon, hogy mennyire egy nulla vagyok. 
Inkább repülőre ültem, átszeltem pár országot és brit földre léptem ki a terminálból. 

Már attól, hogy idegen környezetben voltam idegen emberekkel, úgy éreztem, hogy kicserélődtem. Figyelnem kellett az emberekre, hogy lássam, mi a normális itt, hogyan kell viselkedni, kinézni, beszélni, hogy ne legyen a homlokomra írva már 50 méterről látható betűkkel, hogy "F*cking Tourist". Szerencsére egy - laza(c) csávó - ismerősöm a segítségemben volt mindenben, így kaptam egy kis továbbképzést ez ügyben. 

A harmadik nap után az unott, szürke, idegbeteg, vérben forgó szemű, habzószájú fúria helyett, egy mosolygós, kiegyensúlyozott, vidám, színes, élettel teli lány nézett vissza a tükörből. Élveztem azt, hogy élek. Éveztem a napom minden óráját, és nem azért könyörögtem, hogy "Istenem, csak hadd éljem túl ezt is". Sőt! Ha kérhettem volna valamit, az az lett volna, hogy egy nap ne 24 hanem legalább 48 órából álljon - aki velem volt, már lehet nem volt ilyen optimista, sőt :DD.

Aztán hazajöttem. Újult erővel, kisimulva, dalolászva sasszéztam be az irodába, ahol szembe találtam magam a rideg valósággal: az "életemnek" nevezett rémtörténettel. De ahogy néztem a sok unott és meggyötört pofit, most valami más volt. Én még mindig mosolyogtam. Egész nap szikla szilárdan élt bennem az elhatározás, hogy az én kedvemet, ma SEMMI nem ronthatja el. Ezt többé-kevésbé sikerült is véghez vinnem. 

Este amikor lementem sétálni a kutyával, nem vittem telefont. Fel akartam fedezni újra az értékeket a mindennapokban. Az együtt töltött pillanatokat. Felfogni azt, hogy minden múlandó, ezért semmi sem természetes, hogy van és lesz. 

Rájöttem, hogy annyira belemerültem a szürke hétköznapokba és abba, hogy mennyire rossz minden, hogy a végén már levegőt venni is elfelejtettem és fuldokolni kezdtem. Azt hittem, a többiek fojtanak meg, de nem. Saját magamat gyötörtem. Meg akartam felelni mindenkinek, meg akartam felelni magamnak. Másokhoz hasonlítgattam magam, hogy Ők miket gondolnak, mondanak. Elfelejtettem, hogy ki vagyok, és az egész eredményeképpen egy olyan nő nézett vissza rám, akit utáltam. 

Az akadályok nagy része, amik miatt azt hisszük, hogy nem tudunk változtatni, csak kifogás és illúzió. Az ember mindent meg tud oldani és el tud érni. Bele kell vágni, ahelyett, hogy saját magunkat mardossuk a sok elvárással, ami javarészt, nem is a miénk, hanem a társadalomé. 

Mi értelme élni, ha nem tapasztalunk? Mi értelme élni, ha nem élvezzük és éljük meg a pillanatokat? Mi értelme élni, ha csak belenyugszunk és nem formáljuk a sorsunkat?

Megtaláltam magamban azt a lányt, aki én vagyok és aki lenni akarok. Még bennem élt, de ha sokáig hagyom a sötétben, beszippantanak a szürke napok, és már nehéz lett volna újra kiszínezni az elmém. Ne mondjunk le az álmainkról és arról, hogy lehetünk azok, akik szeretnénk. Mert annak az idealizált személynek a magja, akik lehetnénk, ott van bennünk. A mi döntésünk, hogy gondozzuk a hajtásokat, vagy hagyjuk elszáradni...

Ma 5:50-kor arra ébredtem, hogy női létem alhasi fájdalmak formájában gyötör, kínoz, próbára tesz. Mondanom sem kell a reggeli 2-3 órás halál tusa - én annak éltem meg, jó? - nem igazán gondoskodott arról, hogy jól induljon a napom. A fájdalomcsillapítoktól "betépve" lődörögtem a lakásban, mire észbe kaptam, már eltelt a délelőtt. Ettől csak még morcibb lettem, mert még sehol sem tartottam... 

Nagy dirrel-durral elindultam a Nyugati felé, hogy bevásároljak. Felcsaptam a kis fülesemet és elindítottam Lady Gaga új albumát, a Joanne-t. Már párszor "buliztam" rá itthon, de valahogy nem ragadott Magával ez az új imidzs. Na hát eddig elég hétköznapi a story, de ahogy bóklásztam Pest utcáin és Lady Gaga a fülembe dudorászott, arra lettem figyelmes, hogy átkattant az agyam és mint valami túlvilági megvilágosodás, hirtelen máshogy láttam a világot. 

Én az a fajta ember vagyok, aki olykor - mindig - elégedetlen az életével. Sokkal előbb észreveszem, hogy mi az ami nem tetszik, vagy éppen nem jó az életemben, mint azt, ami jó. Ezért a jósors szivat is rendesen, dobálja a pofonokat, hogy "Kisanyám, nézz már kicsit körbe, hogy mekkora mázlista vagy", de nem vagyok jó diák, mert a hatás mindig csak ideig - óráig tart.

Ma azonban máshogy történt. Ahogy elmentem a hajléktalanok mellett, hálát éreztem azért, hogy nekem van fedél a fejem felett. Az egyik férfi karjában egy kutya didergett. Látszott a szemein a meggyötörtség. Én hálás voltam azért, hogy az én kutyámnak van mit enni, szaladgálhat, párnán alhat és ha a szemébe nézek boldogságot és huncutságot látok. Ahogy bementem a boltba, hihetetlen tömeg fogadott. Elfelejtettem, hogy Joy napok vannak, vagy mi a szösz. Mindenki zsörtölődött, lökdöste egymást. Engem most valahogy nem zavart. Csak hálás voltam, hogy van pénzem bejönni ide, hogy megvehetem azt, amire szükségem van, és nem csak ábrándozhatok róla. Szerintem az arcomra kiült a világbéke, és utólag is megjegyezném: Nem, nem szívtam semmit biztonsági őr bácsi, aki furán nézett rám.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bár nincs meg mindenünk, nem vagyunk gazdagok, sem tehetősek, valahol mégis... Ömlengősen hangzik, de könnybe lábadt a szemem, amikor a parkban azt láttam, hogy 3 fiatal játszik, futkározik és nem a gép előtt ül, vagy a telefonját nyomkodja. Énekeltek, nevetgéltek, és ahogy elhaladtam mellettük azt éreztem, hogy mennyire jó volt gyereknek lenni, fogocskázni, bújócskázni, nevetgélni, ipi-apacsozni, hintázni. És mennyire jó most ezekkel az élményekkel és értékekkel egészséges, fiatal felnőttnek lenni. 

Tudom, hogy az élet néha szar. Nem kell szépítgetni a dolgokat, így van. Ezt már mindenki érezte. De próbáljuk meg néha a kis dolgokat is becsülni és nem természetesnek venni. Itt van például a járás. Tök természtes, hogy van két lábunk és mászkálunk jobbra-balra. Pedig nem az. Simán lehetnénk olyan helyzetben, hogy történik valami és pápá lábacska, volt nincs sétafika. Akkor egyből rájön az ember, hogy hűha, nem is olyan magától értetődő, hogy az ember rohangál. 

A mai nap folyamán próbálj meg úgy nézni az életedre, hogy milyen szerencsés vagy. Mert van lakásod, tudsz enni, inni, fürdeni, fogatmosni, mozogni, beszélni, ezt a bejegyzést olvasni - tehát van neted, és még olvasni is képes vagy!! Jackpot. Vannak barátaid, van családod, szeretnek. Van munkahelyed, van pénzed - ha nem is sok, de akkor is van - és nem kell az utcán várnod, hogy éjjel megfagysz-e vagy sem. El tudsz menni WC-re, tudsz mosni, főzni. Idegesít, hogy takarítani kell? Gondolj bele abba, hogy más a fél kezét odaadná azért, ha lenne mit takarítania...

Nem vagyok sem hippi, sem hívő és a világbékét sem én fogom elhozni, de valljuk be, az élet szép. Így vagy úgy, de mindig hordozza Magában a boldogság és az öröm lehetőségét. Ne legyünk hát restek, megragadni. 

Nos, ahogy már említettem, olykor alkalmam adódik tesztelni egy kis ezt, meg egy kis azt. Aktuális "páciensem" a Schwarzkopf új kaviáros termékcsaládja Claudia Schiffer csinos kis pofijával felmatricázva.

Nem tudom ki hogy van vele, de én a kaviár hallatán egy pillanatra azért elbizonytalanodtam. Mert hát ugye itt kérem szépen halikráról beszélünk. Nem voltam biztos benne, hogy ha a kis Némókat a fejemre kenem, selymes és csillogó lesz a hajam, illetve az "illatát" illetően is voltak kétségeim. Na DE! Azt kell hogy mondjam, a kis Némó esszencia elég jó kis cucc...

Egy felmérés szerint a legtöbb nőt meggyőzi a sampon kiválasztása során egy finom illat, ami azt ígéri, hogy hajkoronáját egy bio illatosítóvá varázsolja napokon keresztül. Nos a Scharzkopf, Schiffer kisasszony együttmüködésével elég jól eltalálta ezt az illat dolgot. Valóban kellemes, sokáig érezhető felhőcske lengi körbe az ember lányát - vagy fiát, mert az Urakat sem zárjuk ki - hajmosás után. 

Azt hiszem a sampon és a balzsam használatát illetően nagy újdonságokkal nem tudok szolgálni, a szokásos módon kicsi tenyerünkbe nyomjuk a fehér csodakencét - itt azért az ember egy pillanatra kapcsol, hogy igen, ebből kishalak is lehettek volna... - szétmasszírozzuk a kis buksinkon, mélyeket lélegzünk az illatáradatból - persze ne a folyó zuhany alatt, mert megfulladunk, - majd öblítés és megismételjük a balzsammal is.

A pakolásnál annyit megemlítenék, hogy szerencsére csak 1 percet kell a hajon hagyni, hogy hasson, ami tök jó, mert nagyon sok pakolásnál 5-10 perc a "várkozási idő", ami hát valljuk be, elég macerás és vízszámla ügyileg nem is túl költséghatékony. 

Az eredmény pedig nagyon selymes, puha, illatozó haj. Amit még észrevettem, hogy más samponoknál 3 nap után azért látszik a hajamon, hogy igényelne egy újabb öblítést, ennél a terméknél azonban még 4. nap is friss érzetet kelt, ami nagyon szuper. 

Szétosztottam pár barátnőm között is 1-2 termékmintát és Ők is hasonló tapasztalatokról számoltak be. 

Mindent összevetve, egyenlőre nem tudom még, hogy mennyibe fog kerülni a Schwarzkopf új termékcsaládja, de én mindenkinek ajánlom, mert tényleg érezhető a hatása.

Aki esetleg igényt tartana termékmintára vagy 50%-os kuponra, jelentkezzen! Még akad 1-2 ajiba Nektek :)

Üdvözöllek kedves Látogató!

Köszönöm, hogy benéztél hozzám.

Ez a blog azért jött létre, hogy írásaimmal segítsek, illetve mosolyt csaljak az emberek arcára.

Sokszor adódik alkalom, amikor új termékeket tesztelhetek. Egyrészt az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani másokkal.

Vendégbloggerként olykor majd beugrik hozzám egy kíméletlen gasztroguru, akivel éttermeket próbálunk ki, majd publikáljuk tapasztalatainkat.  

Ezen kívül megosztanám majd Veletek a mindennapok nagy kérdéseit, remélve, hogy intellektuális eszmecseréket folytatva talán választ kapunk a világ egy-egy nagy "miért"-jeire.

Előre is köszönöm a figyelmet!

Csodaszép napot Neked!

Üdv.

Shayera