Ma 5:50-kor arra ébredtem, hogy női létem alhasi fájdalmak formájában gyötör, kínoz, próbára tesz. Mondanom sem kell a reggeli 2-3 órás halál tusa - én annak éltem meg, jó? - nem igazán gondoskodott arról, hogy jól induljon a napom. A fájdalomcsillapítoktól "betépve" lődörögtem a lakásban, mire észbe kaptam, már eltelt a délelőtt. Ettől csak még morcibb lettem, mert még sehol sem tartottam...
Nagy dirrel-durral elindultam a Nyugati felé, hogy bevásároljak. Felcsaptam a kis fülesemet és elindítottam Lady Gaga új albumát, a Joanne-t. Már párszor "buliztam" rá itthon, de valahogy nem ragadott Magával ez az új imidzs. Na hát eddig elég hétköznapi a story, de ahogy bóklásztam Pest utcáin és Lady Gaga a fülembe dudorászott, arra lettem figyelmes, hogy átkattant az agyam és mint valami túlvilági megvilágosodás, hirtelen máshogy láttam a világot.
Én az a fajta ember vagyok, aki olykor - mindig - elégedetlen az életével. Sokkal előbb észreveszem, hogy mi az ami nem tetszik, vagy éppen nem jó az életemben, mint azt, ami jó. Ezért a jósors szivat is rendesen, dobálja a pofonokat, hogy "Kisanyám, nézz már kicsit körbe, hogy mekkora mázlista vagy", de nem vagyok jó diák, mert a hatás mindig csak ideig - óráig tart.
Ma azonban máshogy történt. Ahogy elmentem a hajléktalanok mellett, hálát éreztem azért, hogy nekem van fedél a fejem felett. Az egyik férfi karjában egy kutya didergett. Látszott a szemein a meggyötörtség. Én hálás voltam azért, hogy az én kutyámnak van mit enni, szaladgálhat, párnán alhat és ha a szemébe nézek boldogságot és huncutságot látok. Ahogy bementem a boltba, hihetetlen tömeg fogadott. Elfelejtettem, hogy Joy napok vannak, vagy mi a szösz. Mindenki zsörtölődött, lökdöste egymást. Engem most valahogy nem zavart. Csak hálás voltam, hogy van pénzem bejönni ide, hogy megvehetem azt, amire szükségem van, és nem csak ábrándozhatok róla. Szerintem az arcomra kiült a világbéke, és utólag is megjegyezném: Nem, nem szívtam semmit biztonsági őr bácsi, aki furán nézett rám.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bár nincs meg mindenünk, nem vagyunk gazdagok, sem tehetősek, valahol mégis... Ömlengősen hangzik, de könnybe lábadt a szemem, amikor a parkban azt láttam, hogy 3 fiatal játszik, futkározik és nem a gép előtt ül, vagy a telefonját nyomkodja. Énekeltek, nevetgéltek, és ahogy elhaladtam mellettük azt éreztem, hogy mennyire jó volt gyereknek lenni, fogocskázni, bújócskázni, nevetgélni, ipi-apacsozni, hintázni. És mennyire jó most ezekkel az élményekkel és értékekkel egészséges, fiatal felnőttnek lenni.
Tudom, hogy az élet néha szar. Nem kell szépítgetni a dolgokat, így van. Ezt már mindenki érezte. De próbáljuk meg néha a kis dolgokat is becsülni és nem természetesnek venni. Itt van például a járás. Tök természtes, hogy van két lábunk és mászkálunk jobbra-balra. Pedig nem az. Simán lehetnénk olyan helyzetben, hogy történik valami és pápá lábacska, volt nincs sétafika. Akkor egyből rájön az ember, hogy hűha, nem is olyan magától értetődő, hogy az ember rohangál.
A mai nap folyamán próbálj meg úgy nézni az életedre, hogy milyen szerencsés vagy. Mert van lakásod, tudsz enni, inni, fürdeni, fogatmosni, mozogni, beszélni, ezt a bejegyzést olvasni - tehát van neted, és még olvasni is képes vagy!! Jackpot. Vannak barátaid, van családod, szeretnek. Van munkahelyed, van pénzed - ha nem is sok, de akkor is van - és nem kell az utcán várnod, hogy éjjel megfagysz-e vagy sem. El tudsz menni WC-re, tudsz mosni, főzni. Idegesít, hogy takarítani kell? Gondolj bele abba, hogy más a fél kezét odaadná azért, ha lenne mit takarítania...
Nem vagyok sem hippi, sem hívő és a világbékét sem én fogom elhozni, de valljuk be, az élet szép. Így vagy úgy, de mindig hordozza Magában a boldogság és az öröm lehetőségét. Ne legyünk hát restek, megragadni.
