A reggeli traumasorozatom kezdőpontját olyan 6:30 körülre saccolnám, amikor is valami érthetetlen, aberrált módon felkeltem MAGAMTÓL! Alapból 7-kor kelek, ami azt vetítette előre, hogy édesdeden visszaszunyókálok, és amikor a kis nyálcsík megindulna a szám szélén az ébresztő jól pofán ver, hogy "KELLJÉ" FÖL WAZZE!"
Lemászok a galériáról, belebújok a kutya játékába... F@szom... Hol a papucsom? Szóval belebújok a papucsomba és kicsoszogok a fürdőbe. Visítok. "Anyád! Samara itt van a fürdőben!!! Ja... Csak én vagyok" Csókoltatom, aki kitalálta, hogy fürdő-tükör kombó alapbeállítás legyen egy lakásban.
Nézem a tükörképem, begyakorlom az egész napos toleranciát, próbálom elfogadni magamat csipásan, nyálasan, elaludt pofazacskókkal, hogy majd aztán a többiekkel se legyen baj, amikor is felfedezek valami nem odaillőt.
Dr. Tóth belendül, vizsgálom a nyakam, mi a szar... Nem lehet... Ilyen nincs... Diagnózis felállítva: Kinőtt bazzeg a 2. fejem. 25 évet kellett rá várnom, hogy aktiválódjon a házisárkány gén, szépen egyesével majd nőnek a fejeim, amíg tűzokádó, hétfejű sárkány nem lesz belőlem! Azt a rohadt...
Végül azonban maradtam az ésszerűbb magyarázat mellett, miszerint ez egy acne vulgaris (magyarul: pattanás)
Felöltözök szépen női idő szerint 10 perc alatt, aztán az órámra nézek, ami be akarja mesélni nekem, hogy mindez fél órát vett igénybe és kvára késésben vagyok...
Kabát fel. Nézem a téli muníciós táskát: sapka, sál, kesztyű. Eszembe jut az a szegény hajléktalan bácsi, aki a Király utca sarkán szokott ücsörögni, pokróccal a fején. Eszembe jut, hogy tegnap kutyaséta közben, amikor is hatalmas női eszemmel sikeresen otthon hagytam a kesztyűmet, - mert ugye az nem trendi - azt hittem csuklóból fog elfagyni a kézfejem. Szóval az együttérzés hangja erősödve kántálta a fejemben, hogy "Add Neki a kesztyűt". Közeleg a karácsony, átéreztem a "Mennyből az angyal" szlogenjét és meleg kesztyűvel a kis kezemben elindultam a bácsi felé, gondolván, ez majd, hogy feltölt a mai katasztrofális reggel után.
Szinte már fülemben csengett a bácsi kedves Mikulás hangja - mert hát akinek ősz szakálla van az egyértelműen csak kedves Mikulás lehet - ahogy a hála apró kis szikrája megcsillan a szemében, én pedig ha csak pár perc erejéig is de hasznos, jótét személynek érezhetem magam a társadalom mocskában.
Odaérek a bácsihoz, szerencsére már ébren volt, és belekezdek a monológomba: "Jó reggelt! Tegnap nagyon hideg volt és láttam, hogy nincs Önön kesztyű, így gondoltam hozok egyet, mert mára is mínuszokat mondtak" Bácsi rám néz, én mosolygok, mint egy idióta, Ő meg közli, hogy "Nem ke'! Úgyis csak ellopják" Én csak tovább erősködök: "De tessék felvenni! A kezéről csak nem veszik le! Tényleg nagyon hideg lesz!" Erre a "kedves, jóságos Mikulás" nemes egyszerűséggel, sátáni kacajjal az arcomba röhögött! "Komolyan gondolja? Én már megszoktam a hideget!" Mindezt igazából nem tényként és szomorúan adta a tudtomra, mert akkor valószínűleg belőlem is az együttérzés nemes gesztusát váltotta volna ki, hanem inkább az a stílus volt, hogy vártam volna, még a mondat végére, hogy amúgy meg nyugodtan közösüljek análisan a szaros kesztyűmmel... Azért átnyújtottam Neki a kedvességnek szánt kiegészítőt, szép napot kívántam és elindultam dolgozni, mert amúgy még mindig késésben voltam, de hát egy jótettnek nem lehet korlátokat szabni. Ahogy lelkileg megsemmisülve kullogtam a metró felé, felidéztem azokat a kedves történeteket, amiket az emberek osztottak meg az interneten, hogy hogyan fogadtak örökbe kedves hajléktalanokat, meg hogy Ők is emberek és szükségük van a segítségre. Persze ha nem holmi hétköznapi halandó lennék, biztos én is számításba vettem volna, hogy szegény bácsi, meg van keseredve mert az utcán él, és szörnyű dolgokon megy keresztül nap mint nap, de így a "f@szomat az emberekbe" lélekállapot és a "lakatlan szigeten akarok élni őzikékkel és nyuszikákkal" gyermeki vágyódás ejtett rabul kis időre.
Ezek után már csak habocska volt a tortán az a káosz, ami az irodában fogadott. Ezt már az én elmém sem tudta befogadni, így a nap végére egy enyhe emlékezetkieséssel reagált, mert hogy kb el nem tudnám mondani mi történt velem egész nap...
Az már megvan, hogy mikor a héten először emberi időben értem haza, leb@sztam a táskámat a földre, lerúgtam a cipőmet, letoltam a harisnyámat és a feszes kis szoknyámat, ami egyben tartott ez idáig és félig kabátban félig bugyikában, fülhallgatóval a fejemen, lejtettem egy laza hula hulát annak örömére, hogy 17:30 perckor nem az irodában ülök hanem otthon vagyok.
Persze az öröm addig tartott amíg nem tudatosult bennem, hogy -3 fokban vihetem le a kutyát az 1 órás sétafikára a Városligetbe, hogy küzdjek az elemekkel mint Amundsen, amíg Ő, mint Elsa a Jégvarázsból, dalolászva, futkározik, kaki kupacokat hagyva maga után....
I ♥ LIVING IN BUDAPEST
